Amióta Laci barátnője kávézót nyitott, az egész iroda a fánkjait teszteli. Reggelente hat ember lesi az érkezését. Egy kis zacskócsörgés, és tizenkét kéz ujjai merevednek meg a billentyűzet fölött. Még melegen, egyenesen a zacskóból kerül a péksütemény a mohó ajkak közé. Bezzeg nekem már a cukormáz látványától is felfordul a gyomrom

Laci elém áll. Alacsony, pocakos, az arca jelentéktelen. Egy darabig méreget, de végül mindig ugyanazt a hülye viccet süti el:
– Hercegnő, ma milyen fánkot nem ennél?
Szánalmas idióta, de a nője fánkját rajtam kívül mindenki szereti.
A kollégák felé fordul, sorolja a napi kínálatot, egymást túlkiabálva licitálnak rá. A legújabb – most éppen pisztáciás – Nikol kiváltsága. Ahogy beleharap, folyik belőle a zöld krém. Megtartom magamnak, hogy mit juttat az eszembe. Érzékeny, mióta gyereket vár. Tömje csak magába a fánkokat és fogja a hormonokra, különleges élmény lesz egy négykilós csecsemőt kitolni magából.
A zacskó ismét az asztalomon maradt. Dühösen nyúlok érte, hogy a kukába hajítsam. Meglep a súlya. Fintorogva nyitom szét, egy lyukas hasú figyel az alján. Két ujjam közé csippentem a papírt, megrázogatom, a fánk egészen a széléig araszol. Csoki illata van. Óvatosan veszem kézbe, körbenézek, az iroda üres, éppen dél, ebédszünet. Lassan a számhoz emelem, beleharapok. Elakad a lélegzetem. A puha tésztán a keserédes csoki: leírhatatlan élmény.
Még sosem voltam Laci nőjének kávézójában. Nem esik útba és messze van. A lány szőke, szép mosolyú, szeme mogyoróbarna. Nem illik Lacihoz. Téblábolok, nézelődöm, úgy teszek, mintha a választék érdekelne. Ketten állnak előttem, hamar sorra kerülök.

– Mit adhatok? – kérdezi a szőke.
– Fánkot kérek – suttogom szégyenkezve.
– Milyet? – billenti oldalra a fejét.
– Csokisat.
– A pisztáciás is isteni – közli. – Vagy ez a cukormázas, nézd milyen csodás rózsaszín!
– Csokisat! – erősítem meg.
– Mennyit?
– Né... hármat. Vagy... legyen inkább öt – sütöm le a szemem.
– Csak három csokis van – sajnálkozik. – Tegyek mellé pisztáciát? Vagy a cukormázasat? Sárga is van meg kék, ha nem szereted a rózsaszínt.
– Ne! – rázom a fejem. – Csak csokisat.
– De csak három...
– Nem baj!

A teljes novella itt olvasható:

Fánk

Korán keltem és buszra szálltam, hogy vigyek neki a bejgliből, amit anyám legendás receptje alapján készítettem. Úgy rémlett, a mákosat szereti jobban – reggelire, tejeskávéval –, de azért pakoltam egy adagot a diósból is

Az ünnepek alatt a sütemény gyorsan fogyott, Gergő nyaggatott, hogy süssek még egy adagot, ami kitart szilveszterig. Nem volt kedvem másodszor is nekiállni, de mivel Grétihez készültem látogatóba, rászántam a szerda estét. Boldog lesz, ha a töltött káposzta és a sós stangli mellett, egy adag bejglivel is meglepem.
Az orrom elől vitték el a liftet, gyalog mentem fel a harmadik emeletre. A lépcsőház tiszta volt, mióta egy takarító cég tartotta rendben, a lakók közt végre megszűnt az évek óta húzódó vita. Hetente egyszer felmostak, megtisztították az ajtót, letörölték a korlátokat. A repedezett, néhol penészfoltos falakra viszont már ráfért volna a festés.

A kopogásra nem reagált, a második csengetésre végre neszezés hallatszott odabentről. Türelmetlen hangon szólt ki, későbbre várt, úgy volt, hogy a tízes busszal jövök. Örömmel vette tudomásul, hogy több idő jut nekünk, manapság kevesen látogatták. A lánya évekkel ezelőtt külföldre költözött, a nővére tavaly halt meg, más rokona nem élt a városban. A szomszédokat alig ismerte, sok volt az új lakó, csak Bözsivel, a szemközti lakás tulajdonosával barátkozott, a régiek közül már csak ő maradt a társasházban. Az asszony cukrász volt, tíz évvel fiatalabb Grétinél. Sosem jött üres kézzel, csodás süteményeket hozott. Jól kijöttek egymással: kártyáztak, kötögettek, együtt nézték a tévében a sorozatokat.

A lakásban párás és kellemetlenül meleg a levegő. A táskát a konyhába viszem, kipakolom az ételt, és diszkréten kinyitom az ablakot. Úgy teszek, mintha nem látnám Gréti arcán a grimaszt. Valahogy megállja, hogy ne tegyen megjegyzést. Szereti a meleget, mert mindig fázik, az otthonka felett most is köntöst visel, lábán vastag zokni és bundás papucs. Hiányoznak róla az asszonyos zsírpárnák, vékonyka, apró testét több réteg ruhába bugyolálva tudja csak melegen tartani.
A töltött káposztát a hűtőbe rakom, a stangli a konyhapulton marad. A bejgli láttán felragyog az arca, azonnal kiszabadítja a fóliából, és vág belőle két szeletet. Korán jöttem, még nem reggelizett mondja, épp a konyhába indult, hogy főzzön egy tejeskávét, mikor megszólalt a csengő. Csak a pizsamát vetette le, mosakodni sem volt még ideje szabadkozik, zavartan igazgatja erősen őszülő, alvástól kócos haját.

A teljes novella itt olvasható:

Bejgli

– Anyának igaza van, nem bízhatsz mindent a véletlenre. Negyven felett kell, hogy legyenek terveid.

Egyesével szedi ki a poharakat, a dohányzóasztalra rakja, alaposan áttörölgeti. Büszkén küldte át a nagytakarítás tervét, elképed, hogy még nem álltam neki. Otthon nem ezt láttuk, anyánk komolyan vette a házimunkát. Napokig pakolt, sikált, díszítette a lakást. Szentestén erőtlenül rogyott a kanapéra. Miután elköltöztünk, már nem fogadott el tőlünk segítséget. Januárban mosogatógépet vettünk a hetvenedik születésnapjára, hogy az ünnepi vacsorát követően, többé ne zárja magára a konyhaajtót. Idén a nővéremmel együtt takarítják ki a házat. A bejgli és a rántott hal ezúttal rám marad.
Anna lelkesen követi a szülői mintát. A nappaliban, a négypolcos vitrinben az összes pohárnak megvan a helye: hátul a magasabbak, elöl a kisebbek, jobb oldalon a boros, balra a pezsgős. Miután az üvegpolcot is alaposan letörölte, mindent ugyanoda pakol vissza. Becsukja az ajtót, ablaktisztítót fúj az üvegre, addig dörzsöli, míg teljesen eltűnnek róla a foltok. Mindkét oldalról vet rá egy pillantást. Reggel, természetes fénynél is ellenőrzi.
– Holnap jöhetnek a könyvek – szedi össze a rongyokat. Fáradt. Haja zsíros, szeme alatt karikák. Este hat van, egész nap robotolt.
Évente kétszer áttörölgeti az összes könyvet, azután rendszerez. Novemberben színek szerint sorakoztak a kötetek az öt méter hosszú falon, tavaszra megunta, ABC sorrendbe rakta őket, azóta rádöbbent, hiba volt összekeverni a világirodalmat a kortárs magyarral.

A teljes novella itt olvasható:

Új Szó Szalon

Miért nem akarod megérteni? Elveszett az a kép. Nem, nincs a komód fiókjában, az összeset átnéztem. Amúgy sem való nagyi koporsója mellé, nagyon fiatal rajta. Alig lehet harminc. A hátulján talán ott volt a dátum, minden fotót megjelölt

Megértem, hogy az volt a kedvenc képed, de szerintem nem ez a legfontosabb szempont. Aki részt vesz a szertartáson, Ilonka nénit ismerte, senki sem emlékszik a fiatal szőke nőre. A pöttöm kis asszonyt emlegetik majd az ősz, vállig érő hajával, aki mindennap megfordult a boltban, és mindig gumicukrot vásárolt a dédunokáknak. Akit boldoggá tett a törődés. Hat felnőtt macskát etetett, de alig tudtuk lebeszélni az újabb alomról. Félt, hogy apa a kanálisba fojtja őket.

Riasztotta a halál. Disznóvágás idején nem jött ki a házból, míg visított a hízó. Nagyapa halálával ennek is vége szakadt, pedig alig vártuk, hogy megérkezzen a tél. Akkoriban iszonyú hideg volt: hozzáfagyott a kezünk a kilincshez. Ebédre vese-velő és friss pecsenye készült, lett kolbász, füstölt szalonna, legalább nyolc rúd préssajt, aminek a tetejére mustárt kentünk, apa citromlével locsolta meg, nagyi is úgy szerette.

A teljes novella az alábbi linken olvasható:

Új Szó Szalon

Kóla (részlet)

Reggel hétkor nem veszem fel a telefont, anyám nyolckor újrahív. Beszélgetni akar: most ráér, és annyi mindenről kellene. Dolgozni indulok, már rajtam a kabát. Fontos, erősködik, majd gyorsan hozzáteszi: boldog szülinapot! Már attól zavarban van, hogy fel kell köszöntenie. Nehéz ezt jól csinálni a mi helyzetünkben. Találkozzunk négykor a bisztróban, javasolja. Apád nélkül, csak te meg én.

A bisztró a jövő hónapban bezár. Ha meglátja a cetlit az ajtón, össze fog omlani. Apám itt kérte meg a kezét, az ablak mellett, az ajtótól legtávolabb eső asztalnál. Mondhatni, itt kezdődött az életem. A vén csapos a keresztapám, a fehérre meszelt, csempével burkolt helyiség a szülőszoba, a kockás abrosz anyám alatt a lepedő.

Dél óta esik. Szomorú, ködös derengésbe burkolózik a város. Foltos ablaküvegen keresztül bámulom az utcát, anyám alakja után kutatok. Színes ernyők takarják a rejtőzködő arcokat. Valahol ott van köztük az az ismerős alak, sietős léptekkel közeledik, haja nedves, kabátjáról nagy cseppekben hull a földre az esővíz, piszkos tócsa duzzad a lába körül.

A két novella az alábbi linken olvasható:

dunszt.sk

Eperlekvár (részlet)

Odakint zuhog az eső, vadul veri az ablakpárkányt. Pár napja még nyári meleg gyötörte a várost, Zita hitetlenkedve bámulta a hőmérőt, kereken harminc fokot mutatott. A koktélparadicsom és a csilipaprika magabiztosan piroslottak a kaspókban, csak a bazsalikom apró bimbói jelezték, hogy lejárt a nyár ideje.

A hirtelen dolgok görcsbe rántották. Még a reggeli kávé is nehezen csúszott ilyenkor, a vajas-lekváros briós félúton megakadt. Pedig a reggelnek a megszokott módon kell indulnia, különben döcögőssé válik a nap, kétszer fontol meg minden, máskor egyértelmű lépést.

A kávé a gördülékenyebb ébredéshez kell, a briós biztonságérzetet ad, a gyerekkorára emlékezteti. Anya nagy, pöttyös bögrében rakta elé a kakaót, a briós és az eperlekvár a meghitt családi reggelik kihagyhatatlan részét képezték.

Lefőzi a kávét, a péksüteményt kiveszi a papírzacskóból, kistányérra teszi. Tegnapi, kicsit szikkadt, de a jól ismert illat az orrába kúszik, amikor föléhajol. A vaj hideg, nehéz elkenni, darabos marad. Nem törődik vele, türelmetlen mozdulattal simítja rá a lekvárt.

Más ez az íz, szerényebb az élmény: anya lekvárja édesebb volt és illatosabb. Mióta kifogyott a készletből, a kézműves piacon vásárol, sokáig válogat a kicsinosított üvegek között. Az árus szerint saját befőzés, mégsem tudja pótolni az otthoni aromáját...

A novellák a következő linken olvashatóak:

Irodalmi Szemle

Declan AIDS-es, nagyon beteg. Néhány napra kiengedik a kórházból, amit nagymamája tengerparti házában szeretne tölteni, anyja, nagyanyja, nővére és két barátja társaságában. A három nő közt évek óta kimért a viszony, alig beszélnek egymással, a két barát pedig Declanhez hasonlóan meleg, így a feszültség borítékolható.

A cselekmény lassan folydogál, borongós, depresszív a könyv hangulata, amit a múlt történéseinek fokozatos kibontása tesz emészthetőbbé. Egyre több mindenre derül fény a szereplők múltjával kapcsolatban, betekintést nyerünk Declan és nővére, Helen nehéz gyerekkorába, amire apjuk korai halála erőteljesen rányomta a bélyegét. A nagyszülőknél töltött időszak emlékezetes maradt, anyjuk nehezen tette túl magát férje elvesztésén, érzelmileg egyre jobban eltávolodott a két gyerektől. Helen idővel menekülni próbált az elvárásoktól terhes családi kötelékektől, Declan pedig olyannyira tartott az elutasítástól, hogy eltitkolta szexuális irányultságát és betegségét.

A könyv végére lassan megértjük a nők közti rideg viszony okát, az író szép lassan mindenre magyarázattal szolgál. Az együtt töltött néhány nap minden szereplőt próbára tesz, de némiképp feloldja a köztük hömpölygő feszültséget, és rendezi a viszonyokat. Pár lépéssel közelebb kerülnek egymáshoz, megnyílnak, titkokat fednek fel és hibákat ismernek el, ami segít megbocsátani a régi sérelmeket. Declan egyre fenyegetőbb elvesztése közelebb hozza a három nőt egymáshoz. Megcsillan a remény, hogy egy szorosabb, szeretetteljesebb viszony szövődjön Helen és az anyja közt.

A komoly téma ellenére sem tűnt nehéz olvasmánynak a kötet, gyorsan haladtam vele. Declan betegsége, szenvedése pontosan annyi teret kap, hogy tisztában lehessünk állapota és a fennálló helyzet súlyosságával. Tökéletesen teremti meg azt a légkört, amiben a felszínre törhetnek a szereplők frusztrációi, félelmei és szorongásai.

Könnyed stílusa ellenére odafigyelést igényel az írás, tanít és elgondolkodtat, miközben az emberi kapcsolatok buktatóiról mesél. A veszteségélmény közös traumája a szereplőknek, így Declan közelgő halála ismerős démonként kísért köztük. A maguk módján igyekeznek megkönnyíteni és kellemesebbé tenni az együtt töltött napokat, miközben folyamatosan harcolnak önmagukkal, hogy a ház azt biztosíthassa a férfi számára, amire a leginkább szüksége van: egy helyet a számára legfontosabb emberek körében, ahol gondolkodhat, és nyugalomra lelhet. Az öt karakter mindegyike erős személyiség. A tengerparti házban olyan emberek kényszerülnek alkalmazkodást, önfegyelmet, elfogadást tapasztalni és tanulni, akik mindeddig saját nézőpontjaik, elveik alapján élték mindennapjaikat. Hogy ki milyen szinten tudja félretenni az egóját, mekkora áldozatra képes egy szeretett személyért, s mennyire rugalmas, találékony a felmerült nehéz helyzetben, kiderül a könyvből.

Erőteljesen lélektani írásról van szó, ahol leginkább az érzelmekre, a traumák megélésére és feldolgozására helyeződik a hangsúly, a cselekmény mondhatni másodlagos.

Aki szereti a lélektani regényeket, annak mindenképpen ajánlom ezt a könyvet.

Addie Moore az a típusú idős hölgy, akinek életfilozófiája és bátorsága csodálattal tölt el. És nem okvetlenül azért, mert volt mersze bekopogtatni szomszédjához és felajánlani neki, hogy töltse nála az éjszakáit, hanem mert Addie vállalni meri azt, amit manapság nagyon kevesen: a vágyait.  Mióta férje, Carl meghalt, Addie rettentően magányos, mindenekelőtt az egyedül töltött éjszakák viselik meg. Addie nem szexet ajánl Luis Watersnek, csupán a társaságára tartana igényt. Mindössze annyit kér, foglalja el az ágy másik, üresen maradt felét, hadd érezhesse, hogy szuszog mellette valaki az éjszaka sötétjében, hadd ne kelljen egyedül ébrednie nap mint nap!

Louis ugyan meglepődik az ajánlaton, de némi mérlegelést követően elfogadja a hölgy ajánlatát. Végül is miért ne próbálhatnák ki Addie fura, de kellemesnek ígérkező ötletét?

Pár évvel ezelőtt, egy nyaralás alkalmával, izgalmas társaság telepedett le a közelünkben. Öt hölgy, jó ötvenesek, teli hömpölygő életkedvvel. Magyarul beszéltek, így akarva-akaratlanul is végighallgattam jókedvű csevegésüket. Gyerekeikről, unokáikról: kinek hogy alakult az élete, mit tanult, hol helyezkedett el, kivel él együtt, hány gyereke született. Hogy véletlen volt-e, nem tudom, de férfiakról nem esett szó.

Amikor első alkalommal láttam meg a hölgyeket, ahogy bikiniben, szalmakalapban, ízléses strandtáskával kivonulnak a partra és helyet foglalnak a nyugágyakon, valami megmagyarázhatatlan jó érzés mellett, egy csepp irigység is a hatalmába kerített.

A variációk egy párra lehet számodra a tökéletes nyári olvasmány, amennyiben:

• Legszívesebben romantikus könyvet viszel a vízpartra
• Többre vágysz egy könnyed lektűrnél, ami csak átfolyik rajtad
• Szereted, ha egy könyv lényegi mondanivalóval is bír amellett, hogy szórakoztat
• Fontos a számodra, hogy egy könyvnek szép nyelvezete, az írójának pedig lendületes, sodró stílusa legyen
• Téged is foglalkoztat a „mi lett volna ha” témaköre, és időnként elgondolkozol azon, hogy alakult volna az életed, ha bizonyos szituációkban más döntéseket hozol

A könyv szerzője, Laura Barnett harmincas, szabadúszó újságíró. A variációk egy párra az első regénye, s bizony  ez a kötet egy nagyon ütős első regény.

1958-at írunk, adott két tizenkilenc éves fiatal, Eva és Jim, a Cambridge-i Egyetem diákjai, akiknek élete egy napon keresztezi egymást. Az írónő három variációban tárja elénk a találkozásukat, és Eva döntésének fényében háromféleképpen vezeti végig a két fiatal életútját egészen napjainkig.

1. A lány bringázik az utcán, jön a fiú, egymásra néznek, egy pillanatra megáll az idő, aztán a lány továbbsuhan.
2. A lány defektet kap, a fiú a segítségére siet. Kávézni mennek, szerelembe esnek.
3. A lány defektet kap, a fiú a segítségére siet. Kávézni mennek, s bár Evának barátja van, képtelen ellenállni Jim vonzerejének, ezért szakít Daviddel és Jimmel folytatja az életét. A sors viszont meggondolja magát, adódik egy váratlan szituáció, ami miatt Eva visszamegy Davidhez, hogy vele tervezzen közös jövőt.

A könyv tehát három történetet foglal magába, és a szerző lehengerlő fantáziavilágának köszönhetően, minden variációban izgalmasan alakítja szereplői életét. Fordulatokban, történésekben gazdag mindhárom életút.

A szerző mindvégig képes volt elhitetni velem, hogy játszi könnyedséggel veti papírra az újabb és újabb élethelyzeteket, egy pillanatig sem éreztem, hogy bármelyik történet is erőltetett, nyögvenyelős volna. Nincs rózsaszín ködfelleg, nincs cuppogó ragacs, nem bódítja az olvasót nyálas romantikával, épp ellenkezőleg: valóságos, életszerű szituációkba löki bele a szereplőit, amitől történeteik abszolút hihetőek és azt az érzést keltik bennünk, hogy bármelyikben ott találhattuk volna akár magunkat is.

Meglepő módon, az írónő megközelítése már-már pesszimista, még az is felmerült bennem, hogy Laura Barnett esetleg házasság ellenes. Sorai időnként az sugallják, hogy elképzelhetetlennek tartja, hogy egy kapcsolat mindvégig zökkenőmentesen alakuljon. Megfordult a fejemben, hogy a regénynek esetleg rejtett üzenete, hogy minden kapcsolatban rendeltetésszerűen jönnie kell a nehézségeknek, amitől előbb-utóbb kialszik majd a láng, hiszen egyetlen szerelem sem tarthat örökké. A szerző számára mintha elképzelhetetlen volna az a lehetőség, amikor két ember együtt él le egy életet anélkül, hogy külső szereplők, szakmai féltékenység, önzés, vagy bármi más kettejük közé álljon. Mintha az ember személyiségének formálódása borítékolhatóan rossz irányba kellene, hogy vigye a párkapcsolatait, mintha egy idő után már egészen mást akarnánk a másiktól, az élettől, mint amit fiatalon akartunk.

Furcsa kettősségként a regény reménnyel is kecsegtet. Kicsit azt is sejtteti, hogy az az ember, akivel találkoznod kell, így vagy úgy de mindenképpen az életed részévé válik majd, hiába is hozol rossz döntéseket vele kapcsolatban, hiába is utasítod vissza újra és újra a vele való esetleges kapcsolódást. Magyarul: ha egy szerelemnek be kell teljesülnie, az előbb vagy utóbb, fiatalon, középkorúan, vagy az életed alkonyán, de révbe ér.

A könyv arra készteti az olvasót, hogy elgondolkodjon a saját életén. Ne lepődjetek meg, ha előtörnek a mi lett volna ha a Hufnágel Pistihez megyek feleségül féle gondolatok.

Mint már említettem, engem leginkább az írónő fantáziavilága, könnyedsége nyűgözött le, mellyel elénk rajzolja ezeket a történeteket. Nagyon szép a könyv nyelvezete, remek a stílus. Számomra szinte megdöbbentő, hogy mindez egy harmincas ember tollából származik. Idősebb, nagyobb élettapasztalattal rendelkező íróktól számít az ember hasonló érettségre.

Az egyetlen negatívumként azt tudnám megemlíteni, hogy az egyes variációk váltakozása megzavarhatja az olvasót. A könyv odafigyelést igényel, néha vissza is kellett lapoznom, mert nem volt egyszerű követni, hogy éppen melyik életfolyamba csöppentem bele, hol tart a cselekmény. Ezért javaslott a könyvet folyamatosan olvasni, semmiképpen se tegyétek le hosszabb időre, mert gondot okozhat ismét felvenni a fonalat.

Remek regény, meleg szívvel ajánlom!