A kanálisok és tavak partján, az erdőben, a tenger mélyén, mindenütt kincseket kerestünk. Szokatlan formájú köveket, víz koptatta sima, színes üveget, elhagyott csigaházat, bordázott héjú kagylót gyűjtöttünk. A húgom virágokat szedett és koszorút font, a fején viselte, míg el nem hervadt. Pitypang sárgállott benne, apró százszorszép, árvacsalán és gólyahír. Kicsi keze sebesen dolgozott, két-három koszorú is elkészült egy délután alatt. Neked csináltam, állt elém, alig ért a mellkasomig. Ragyogó arccal nyújtotta tarka művét, sosem fogadtam el. Nem mutatta, hogy bánná, anyának adta, de gyakran próbálkozott, mint aki azt reméli, ha kitart, előbb-utóbb majd meggondolom magam.

Anyának jól állt a sok virág, fiatalságot csempészett középkorú vonásai közé: néhol már őszült, az ezüst foltokat eltakarták az illatos virágfejek. Ilyenkor volt a legszebb, mégis sajnáltam a leszakított virágokat, melyek a koszorú fonatai közt már néhány óra után fakulni kezdtek. Ahogy hervadtak, anyám is velük öregedett, több lett a homlokán, a koszorú alatt a ránc. Utáltam a húgom koszorúit, s hogy nem tudom megállítani az idő múlását.

Mindig féltem attól, hogy anyám meghal. Hogy eljön majd a reggel, amikor az ébredés utáni kábulatból magamhoz térve, a hiánya mar belém. A halálnak fanyar és torz a mosolya. Tízévesen láttam először: anyám nővérét temettük. A nyitott koporsó szaténbélésén viaszbábu hevert. Az orr és az áll kihegyesedett, a csontos arcra feszülő bőr rendellenes sárga színe vastag maszkként fedte be az arcot, melyet valaha ismertem. Elborzadva bámultam a merev vonásokat. Apám vezetett ki a ravatalozóból, remegtem az iszonyattól, aznap semmit nem ettem. Róza néni paradicsomlevese édesebb volt, tettem vissza a kanalat a tányéromba másnap délben, a temetés óta ezek voltak az első szavaim. Apám meg anyám összenéztek a fejem felett, igaz, bólintott anyám, apám elém tolta a cukortartót. Tegyél bele, ha úgy jobban ízlik, mondta szelíden.

Anyám szép. Szőke haján táncol a nap, a virágok erőlködve ragaszkodnak az élethez, míg a fején pihen a tarka koszorú. A szeretet tartja életben őket, amit a húgod belefont, bizonygatja. Amitől Róza néni levese édesebb, suttogom, a fűszálakat babrálom, nem nézek anyám szemébe. Szúrós szavakat adok koszorú helyett – ennyi telik tőlem –, a keserűségemet, amiért a húgomat jobban szereti. Megsimogatja a fejem, te voltál a kedvence, mondja, ezt érezhetted abban a levesben. Neked miért nem én vagyok, kérdezném, de nem szólhatok, háromszor kell jó nagyot nyelnem, hogy vissza bírjam tartani a könnyeimet.

A teljes írás ITT olvasható.

Éjfél után érkezik haza, lassan kullog fel a lépcsőn. A harmadikon megint kiégett az izzó, a mobillal világít, hogy beletaláljon a zárba. A kulcscsomó kiesik a kezéből, hangos csörömpöléssel zuhan a csempére. Ingerülten hajol le érte, a lendülettől csaknem orra bukik. A szemközti lakás ajtaja résnyire nyílik. Te vagy az, Tamáskám? – kérdezi egy vékonyka hang, idős, ráncos arc jelenik meg a nyílásban. Későre jár, miért nem alszik már, Teri néni, pillant hátra a férfi. Az asszony kiakasztja a láncot, szélesebbre tárja az ajtót. Mostanában csak forgolódom, panaszkodik, aggódtam, hetek óta nem láttalak.

Holnap délután ráérek, jegyzi meg a férfi. Az asszony arca felragyog: lemegyek reggel a boltba, veszek almát, túrót, sütök rétest, háromra várlak teára, lelkesedik. Miattam ne fáradjon, Teri néni, tiltakozik a másik. Ugyan, dehogy fáradság, inti le az asszony. Azt javaslom, gyere inkább ebédre, főzök paprikás csirkét nokedlivel, jó sok tejföllel, ahogy szereted. Teri néni aztán tudja, mivel vegyen le a lábamról, jön zavarba a férfi. Az már biztos, Tamáskám, paskolja meg az asszony szelíden a karját, rafinált mosoly bujkál a ráncai között. Nem is tartalak fel tovább, pihend ki magad, holnap majd elmeséled, hogy sikerült a fellépés.

Diszkrét csokorral érkezik, ritka teakeveréket, csokoládét, márkás kávét hoz. Az asszony megöleli, a mellkasához szorítja a fejét, apró termete elveszik a férfi karjai között. Isten hozott, suttogja, remeg a hangja, tekintete fátyolos. Ne is törődj vele, gyűri az otthonkanadrágba a zsebkendőt, csak az időskor szentimentalizmusa.

A konyhába vezeti a vendéget, az apró, kör alakú asztalhoz ülteti. Sűrű, gőzölgő zöldséglevest tesz a férfi elé, három fogás készült, mondja büszkén. Energikus mozdulatokkal, magától értetődő örömmel szolgálja ki, míg a rétest szeleteli, vicceket mesél, zavarba ejtő humora mulattatja Tamást. Tudod, milyen szemérmetlenek a férfiak, a nyugdíjasklubban csupa disznósággal szórakoztatnak bennünket.

Napok óta tarja magát a januári fagy, egész éjszaka havazott, térdig érő hó borít mindent. Hiába reménykedtek, nem érkezett csapadék az ünnepekre, úgy emlékszik, öt évvel ezelőtt volt utoljára fehér a karácsony. Nórinak elképzelése sincs, hol keresse a hólapátot és a szánkót, talán a padláson kellene megnézni, a garázsban már az elmúlt évben is útban volt. A férje biztosan jobb helyet talált nekik. Marci kettőig iskolában lesz, de amint megírta a leckét, a szánkózással nyaggatja majd, és hóembert akar építeni. A ház előtt is rendet kell raknia, ha letapossák a havat, balesetveszélyessé válik a járda. Nem engedheti meg magának, hogy megsérüljön valaki, és büntetésre kelljen pocsékolnia a pénzt. Amíg nincs kilátásban béremelés, oda kell figyelnie a kiadásokra. Ma este beérik egy hagymás rántottával, ennyi elfoglaltság mellett főzésre aligha marad ideje.

Az éjszaka nagy részét ébren töltötte, a hóesést bámulta az ablakon át, és arról győzködte magát, hogy helyes döntést hozott. Hajnali három volt, mire végre elaludt, ha órákig havat lapátolt volna, sem lehetne fáradtabb. Képtelen elfojtani a sorozatosan rátörő ásításokat. A szóváltásuk óta a férje a nappaliban, a kanapén aludt. Még sötét volt, amikor lejött az emeletről, a férfi akkor már a konyhában téblábolt. Szótlanul, alig fél óra alatt pakolta össze a legfontosabb dolgait. Bár Nórinak szemet szúrt, nem tette szóvá, hogy csak a közepes bőröndöt viszi magával. A többiért majd visszajövök, dünnyögte, ingerülten hadakozott a cipőfűzőjén keletkezett makacs csomóval. Nórinak türtőztetnie kellett magát, hogy ne vegye ki a kezéből. Nem bánta volna, ha mielőbb végez, és túlesnek a kínos jeleneten. Mindjárt ébred a gyerek, és még a tízórai sincs elpakolva, ki nem állhatja a kapkodást, a csúszós utakon ráadásul kész rémálom a közlekedés. Nem szeret ilyen időben vezetni, hagynia kellett volna, hogy Máté vigye iskolába a kicsit.

Alig múlt hét, ilyenkor még csendes a környék, a hófehér táj meghittséget, nyugalmat áraszt. A legtöbb házban most szólal meg az ébresztő, készül el a reggeli, főzik le az első feketét. Nóri görcsösen markolja a kitárt bejárati ajtó kilincsét, hideg levegő árasztja el az előszobát. Megszédül, megint az a furcsa szorongás tör rá, amely az elmúlt hónapokban számtalan alkalommal jelentkezett már. A gyomra szilva nagyságúra szűkül, sűrűvé válik körülötte a levegő, szinte fizikai fájdalmat okoz megtölteni vele a tüdejét. Túl sok a stressz, bizonyára csak egy pánikroham, nyugtatja magát, fogadkozik, hogy újra kezdi a jógát, és a jövőben több időt szán öngondoskodásra.

A szomszéd fordul be a sarkon, talpa alatt ropog a hó. Jókora papírzacskót lóbál a kezében, baljában a pórázt tartja, a kutya engedelmesen kullog mellette. Azt beszélik, igazi mintaférj, hajnalban kel, péksütemény és gőzölgő tea illatával ébreszti a családot, munka előtt iskolába fuvarozza a gyerekeit. Öt évvel ezelőtt költöztek a szemközti házba, a nő akkor volt várandós a második gyerekkel. Meg ne fázz, Nórika, ma különösen dermesztő a reggel, jegyzi meg a férfi, aggodalmasan méregeti a pizsamában ácsorgó nőt, aki dideregve viszonozza a köszöntést, zavartan húzza össze magán a köntöst. A meleg zokni és a bundás papucs sem kínál több védelmet: pillanatok alatt hűlt le a csempe a talpa alatt, mintha tíz centi vastag jégtáblán toporogna. Mosolyogni próbál, de csak egy furcsa grimaszt dermeszt arcára a csípős hajnal. Karnyújtásnyira, a fogason lóg a steppelt télikabát. Helyette a sárga, kötött sálat rántja le s tekeri egy gyors mozdulattal maga köré.

A beköltözés után másfél évvel fogadták örökbe a kutyát. Sokáig nem jutottak dűlőre, mert a lány macskát akart, a párja buldogot. Házasságot sem kötöttek, csak kivettek egy lakást. Az együttélést annyi időre tervezték, míg működőképes a kapcsolat; párterápiára sajnálták a pénzt, a lány viszont nem bírt volna egy kihűlt kapcsolatban tengődni. A szülei évekig éltek szavak nélkül egymás mellett, mígnem az anyja teljesen tönkrement.

Dávid megígérte, hogy ha a lány arra kéri, azonnal elköltözik. Az apja sokáig nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a felesége már mást szeret. Rettegett a magánytól, elképzelni sem tudta, hogy kezdhetné újra az életét. Dávidnak ellenben jólesett az egyedüllét.

Barbara ragaszkodott hozzá, hogy mentett állatot fogadjanak örökbe. Rövid lábú, otromba alkatú keveréket hoztak magukkal; csúnya volt, első ránézésre igencsak barátságtalan, de a gondozó szerint buldog is akadt a felmenői között. A lány viszolygása elbizonyította a párját, de a gondozó nyomatékkal állította, hogy az eb vidám és hálás természetű, nem fog csalódást okozni. Az utazást nehezen tűrte, összevizelte a hátsó ülést, de új otthonában példásan viselkedett. A sétákat Dávid vállalta magára, Barbara csak akkor tartott velük, ha egyébként is házon kívül akadt dolga.

Nyolc hónappal később a lány teherbe esett. A pozitív terhességi teszt láttán kisebb pánikrohamot kapott: beteget jelentett a munkahelyén, és egész nap a lakást súrolta. Tizenéves kora óta takarítással vezette le a stresszt. Ez később minden párkapcsolatában konfliktust okozott, a férfiakat riasztotta a tisztaságmániája: havonta pucolt ablakot, minden második napon kisikálta a mosdót és a kádat, naponta felporszívózta és felmosta az egész lakást.

Úgy volt, hogy délre érkezik, egy is elmúlt, mire beért. Lebetegedett az unokája, a fia hívta reggel, hogy jól jönne a segítség. Csupán néhány óráról lenne szó, ígérte – remegett az idegességtől a hangja –, tudom, hogy ma búcsúzol a cégnél, szabadkozott, de senki máshoz nem fordulhatok. A kicsi nyűgös volt a fejfájás és az eldugult orra miatt, ráadásul a menye másfél órával a megbeszélt idő után érkezett, mert nem tudott elszabadulni a munkahelyéről. A patikában is sokan voltak: meg kellett állnia, hogy kiváltsa a gyerek gyógyszereit, három helyen várta ki a kígyózó sort, mire hozzájutott a lázcsillapítóhoz.
Az egybegyűlt kollégák kedvesen fogadják, már csak rád várunk, Feri, lapogatja a hátát Takács, az igazgató. Az ülésteremben mérsékelt a meleg, válság van, spórolni kell, többé már nem lehet maximumra tekert radiátorok mellett üldögélni.
Az arcokon gyorsan elmaszatolódik a mosoly, az éhes társaság türelmetlenül fészkelődik a kényelmetlen székeken. Tekintete megpihen a hosszú, ovális asztalon, amit ünnepi abrosz borít: a fehér tányérokon egymásra halmozott szendvicsek sorakoznak, mellettük szódavíz, üdítő, vörös- és fehérbor. Tálakban pogácsa: töpörtyűs és sajtos, van sós pálcika és csökkentett sótartalmú burgonyapehely is. Terike kitett magáért, kifogástalanul szervezte meg az ünnepséget.
Ide, az asztalfőre, Feri, húzza ki a széket az igazgató, aztán hangos léptekkel a saját helyére siet. Előtte hatalmas, kék masnival átkötött ajándékcsomag várakozik, keze alatt soványka, fehér boríték lapul. A pohárért nyúl, hogy tósztot mondjon, teátrális mozdulatokkal köszöni a sokéves munkát, emeli ki a nyugdíjba készülő férfi érdemeit. Rutinosan szónokol, régi emlékeket emel a felszínre, élvezettel kalandozik a múltban. A jelenlévők megilletődötten hallgatják, az arcokon erőteljes érzelmek mutatkoznak: egyesek áhítattal bámulják az igazgatót, mások a szalvétával babrálnak, egy ötvenes nő hangosan szipog. Természetesen tiszteletben tartjuk a döntésesed, mondja Takács, a kemény munkával töltött, hosszú évek után itt az ideje élvezni a nyugdíjas éveket, időt tölteni a családdal, kényeztetni az unokákat. Meg az asszonyt, kiált közbe valaki, harsány nevetés tölti be a helyiséget. Az igazgató elnéző mosollyal, türelmesen várja meg, míg elül a zaj. Minden férfi szereti a hasát, folytatja, sokatmondó vigyor terül szét az arcán, miközben Feri elé tolja az ajándékcsomagot. Ezt pedig a kollektíva nevében, nyújtja át a borítékot, fogadd tőlünk szeretettel, rázza meg a férfi kezét.
Feri udvariasan megköszöni, fátyolos tekintettel nézegeti a csomagot, mennyi finomság, mondja, közben arra gondol, csupa felesleges holmi, szétosztja úgyis az egészet: teát nem iszik, a sós mogyoró megüli a gyomrát, a kávéról az orvos tiltotta le, mert ingadozik a vérnyomása, az alkohol végképp nem jöhet szóba, az édességet mellőznie kell a cukra miatt, legfeljebb az unokák díjazzák majd a csokoládét. Egy utalványnak – amit beválthat a horgászboltban – nagyobb hasznát vette volna, a szerény nyugdíjból nehezen futja majd az egyre drágább csalira, túrhatja a kertet földigilisztáért, ha pecázni akar. Mert ideje lesz bőven, akár naponta kijárhat a tóra, addig sem ül otthon az asszony nyakán. Ha jó lesz a fogás, karácsonyra nem kell pontyot venni, és a régen áhított halászlét is megfőzhetik.
A társaság feláll, Feri egészségére emelik poharukat. A koccintások kereszttüzében a férfi szemébe könny szökik, ennyi szeretet láttán elszégyelli magát. Lassan belátja, milyen jól jön majd a kávé és a konyakos meggy, ha kontrollra megy a rendelőbe: az ápolónő elsőre eltalálja majd a vénát, se fájdalom, se napokig felszívódó véraláfutás, a doktor úr is több időt, figyelmet szentel neki, miután diszkréten az asztala mellé állította a jófajta bort.
Fogyasszatok, egyetek, igyatok, kínálja vendégeit, a kollégák fellélegeznek, mohón nyúlnak a szendvicsek után. Percekig csak az étkezés hangjai töltik meg a helyiséget. Takács összerezzen, amikor megszólal a mobilja, ezt fel kell vennem, mentegetőzik, magába tömi még az utolsó falatot, aztán kisiet a teremből. Terike arcára gúnyos mosoly tolakodik: az örökzöld sláger sorai mögött az igazgató feleségét sejti.
Gizike összeszedi az üres tányérokat. Rég nem ettünk ilyen finom pogácsát, hízeleg Vince. Az asszony zavarba jön, jövő héten krumplisat hozok, ígéri pironkodva. A jóllakott társaság felélénkül, Ferit faggatják, mit kezd majd a temérdek szabadidejével, biztatják, nézzen be időnként, egy kávéra mindig szívesen látják. Néhányan a konyhába vonulnak dohányozni: az apró helyiségben az orrukig se látnak a füsttől, mivel hideg a december, szellőztetni csak az üres helyiséget lehet, ruhájukon, hajukon hozzák magukkal a nehéz dohányszagot. Volt idő, mikor Feri is velük fújta a füstöt, most meg be nem tenné a konyhába a lábát. Tíz évvel ezelőtt, egy elhúzódó tüdőgyulladás után, egyik napról a másikra rakta le a cigarettát. A napi két doboz árát azóta vitaminokra költi, hiába kínálják, már a cigaretta szagától is émelyeg.
Ki kér feketét, kiált be Gizike, hét, nyolc, akkor a Ferivel együtt összesen kilenc, számolja a magasba lendülő kezeket. Jolika libben be az ajtón, mindkét kezében tányér, csináljatok egy kis helyet, meghoztam a süteményt, dirigál. Terike vaskos fotóalbummal tér vissza az irodából, maga mellé ülteti Ferit, néhányan közelebb húzódnak, kíváncsian nézegetik a képeket.

A teljes írás ITT olvasható

Szokatlanul hosszan tartott az indián nyár, október közepén még paradicsomot és paprikát szüretelt, néhány cukkini és padlizsán is késői termést hozott. A diót vászonzsákba gyűjtötte, a kamrában alaposan kiszárítja. A felét megint ki kellett dobni, mire beérett, a burok teljesen megfeketedett. Eladni nem tud belőle, de zserbót és bejglit süthet, amennyit csak akar. Ildi odavan mindkettőért. Nyavalyog, hogy szigorú diétát tart, de képtelen ellenállni neki. Idén már együtt sütünk, nagyika, ígéri minden évben, de a munkája miatt sohasem érkezik, az ünnepek előtt nagy a hajtás. Máskor rendszeresen beugrik, a délutáni közös kávéra hetente sort kerít.
A hűtőbe rakja az ebéd maradékát, a csontot kiviszi a kutyának. Elmosogat, rendbe teszi a konyhát. A receptesfüzetet visszacsúsztatja a fiókba, a sütőtökös-rácsos pitét kiveszi a sütőből, idő kell neki, míg kihűl. Teri garantálta, hogy jól bevált recept, nem fognak csalódni benne. Datolyával édesítette, mert Ildi egy ideje kerüli a cukrot, csak a feketéhez engedélyez magának néhány cseppnyi mézet.

Előveszi a kotyogót, kikészít két porceláncsészét, melléjük helyezi az ezüst kiskanalakat. Amióta rendetlenkedik a vérnyomása, már csak cikóriát iszik, de Ildinek kotyogós kávét főz. Egyetemista kora óta kávéfüggő, napi ötnél sosem iszik kevesebbet. Megingathatatlanul a kotyogósra esküszik. Az állandóság fontos szerepet játszik Ildi életében, Milán bohém szabadságvágyából és rebellis természetéből semmit sem örökölt. Hét éve ugyanazon a munkahelyen dolgozik, ugyanabban az albérletben lakik, ugyanolyan színű falak között él, amióta beköltözött. Gyerekkorától fogva utálja a töltött paprikát és rajong a káposztás cvekedliért. Tízévesen jelentette ki, hogy nem akar gyereket, az álláspontja azóta sem változott.

A kedvenceit főzte, bőséges reggelivel várta a teraszon. Juhtúróból fokhagymás körözöttet, máskor erdélyi padlizsánkrémet készített, sok zöldséggel tálalta fel. Augusztus végén a cseresznyefáról már szállingóztak a sárguló levelek, de Ildit a langyos zuhany után már semmi sem tudta kibillenteni. Felfrissülve ült asztalhoz, mohón nyúlt a pirítós után.

A jóga csodákat művel a testtel, neked is ki kellene próbálnod, nagyika, győzködte. Egyórányi testmozgást követően irigylésre méltó volt az étvágya. Szégyellte bevallani, hogy hetvenhat évesen már fél belevágni, még ha jót tenne is a fájós hátának. Nem bohóckodhatok a kertben, rajtam szórakozna a falu, tiltakozott. Ildi a harmadik padlizsánkrémes pirítósra szórta a metélőhagymát, két falat között, teli szájjal kínálta a megoldást: elég nagy ez a kert, szívesen tartok a szomszédaidnak jógaórát. Hidd el, nagyika, egy-két alkalom után imába foglalnák a nevem. Jóleső nevetése betöltötte a teraszt, vonásai mind jobban emlékeztették Milánra.

Ildi jól érzi magát vidéken. Augusztusban két teljes hetet nála töltött. Hatalmas bőrönddel érkezett, szatyornyi könyvet hozott magával, az apja régi szobáját foglalta el. Sápadt volt és kimerült. Nincs nagy baj, nagyika, nyugtatta, néhány nap és újra a régi leszek. Délelőtt a tóparton olvasott, délután a kertben szöszmötölt, sötétedés előtt sosem jött be az udvarról. A tízféle növényből álló fűszerkert is az ő ötlete volt. Hiába győzködte, hogy aludja ki magát, már reggel nyolckor nyújtógyakorlatokat végzett a ház mögötti gyepen.

Felszeleteli, kistányérra rakja a süteményt, letakarja, nehogy kiszáradjon. Azelőtt, amint beérett a dió, pozsonyi kiflit sütött, Milánnak az volt a kedvence. Reggel nem is fogadott el mást a kakaó mellé. Havonta készített két hatalmas tepsivel. Akkoriban még egészséges és bőséges volt a termés, a piacra is vihettek belőle. Esténként pucolták papával a kályha mellett, miután Milán elaludt. Rádiójátékokat hallgattak közben. Papa szombaton az első busszal utazott a fővárosba, egy óra alatt túladott az árun, délre már itthon volt. A baleset előtti délutánon sütött utoljára pozsonyi kiflit. Amióta Milán nincs, Teriét sem bírja megkóstolni.

A teljes írás ITT olvasható.

"A zálogház útba esik reggelente. Félúton fekszik az iskola és a lakás között, ahova néhány hónapja költöztek. Új építésű társasház, betonozott beállóval, fogorvosi rendelőre néző kilátással. A bérleti díj irreálisan magas, de közel van az iskolához és az anyja munkahelyéhez. Még fél éve sem laknak itt, de az anyja már másodszor szedi elemeire a két szobát. Tiszta lakás, tiszta fej, hangoztatja, amikor szóvá teszi, hogy zavarja a tanulásban a porszívó zaja.

Lekapcsolja a gépet, kinyitja az üveges szekrény ajtaját. Úgy áll előtte, mintha életveszélyes kül­detésre készülne. Utálja azt a vázát, mégis óvatosan veszi kézbe, a nehéz, csiszolt üveg alatt a térde is megroggyan kicsit. Alattomos teher: a munkahelyén kapta nászajándékba a kétezres évek elején. A kristály addigra már rég kiment a divatból. Fogalma nem volt, mit is kezdjen vele. Lepasszolhatta volna Klári néninek, hogy bővítse a gyűjteményét, de babonából félt túladni rajta.
Elgondolkodva nézegeti, hosszú percekig kutatja az aprólékosan csiszolt mintát, válaszokat keres. Óvatosan teszi a dohányzóasztalra, lassan húzza végig a rongyot a polcon. Az anyag, akár az arca, minden mozdulattal egyre szürkébb. Viki átsomfordál a szoba másik végébe, lemosom a radiátort, közli. Úgy tesz, mintha nem látná a fáradt arcon átvonuló árnyékokat, a megalázott nő tehetetlen haragját, keserűségét. Az apád elhagyott bennünket, nyúl utána az anyja hangja. Sokadszorra, mindig ugyanazzal az éles hangsúllyal közli, mintha azt remélné, ha gyakran ismételgeti, egy napon végre jelentőségét veszti.
A munkahelye tíz éve megszűnt, öt évvel az esküvője után. A kollégákkal már rég nincs kapcsolatban. A házassága tizenhét évig tartott, a férje negyvenkét évesen kívánta meg a változást: lelkifurdalás nélkül dobta ki a házból. Megtehette, az apja pénzéből épült. Laura nem sok mindent hozott magával, de a váza az elsők közt volt, amit bepakolt. Felemeli, az arca elé tartja. Megpihen rajta a délutáni napfény. Letörli róla a port, mély levegőt vesz, s ezúttal nem teszi vissza a helyére. Jólesne a falhoz vágni, hogy ugyanolyan apró, szikrázó darabokra hulljon, mint az élete. Vászonszatyrot keres, beleteszi és a fal mellé állítja, holnap, munka után beviszi a zálogházba. A válás óta sok mindent tett pénzzé, hogy fizetni tudja az albérletet. Felszabadító érzés volt elválni megkopott, terhessé vált emlékeitől.
A kirakat sárguló faleveleket tükröz, kíváncsi gyerekujjak nyomaitól foltos. Viki a giccses csecsebecséket nézegeti, a régimódi porcelánfigurákat, rézből készült dísztárgyakat. A nagyanyja vidéki házában hasonlókkal van tele a nappali. Az eladó a pult mögött matat, elfoglaltnak tűnik. Mindössze egyszer találkoztak, Viki az első alkalommal kísérte el az anyját, amikor az eljegyzési gyűrűjét akarta pénzzé tenni. Jóval kevesebbet kapott érte, mint amennyit ért, mégis közönyt színlelve, flegmán tolta el magától. A férfi nyájasan mosolygott, Viki gyomra felfordult tőle. Gyanakodva méregette a rókaképű, sunyi alakot. Megvárlak a parkban, közölte, és kivonult az üzletből. Az anyja gyorsan belement az alkuba. Sokszor döntött elhamarkodottan. Amikor mellé ült a padra, nem látszott rajta elégedetlenség. Kevesebbért is szívesen megszabadultam volna tőle, dacolt."

A teljes írás ITT olvasható.

Mozi helyett sétálni hívta. Kiállításra nem merte, semmit sem konyít a festészethez. Fruzsi ellenben a képzőművészetire készül.
A tó sötét folt az erdő szélén, sűrű nádas öleli körbe, néhol akad egy-egy hozzáférhető, keskeny partszakasz. Körbejárni elég volt egy óra, feszeng, korán van még hazamenni. A lány sokat beszél, jövőbeli tervekről álmodozik, melyek közt a fiú neve nem szerepel. Fájhatna, de alig ismerik még egymást. Leülnek a fák alá, a lány kinyújtja a lábát, hátradől, a könyökére támaszkodik, haja sűrű zuhatag. Az avart söpri vöröses szőkesége, árnyalatai belesimulnak az évszak színeibe.
– Ússzunk át a szigetre! – veti fel.
Talpra ugrik, lecibálja magáról a farmert, kibújik a pólóból, bugyiban és melltartóban fut a vízbe. Mire a fiú feleszmél, a lány már térdig áll a tóban, remegve locsolja magára a vizet.
– Jó kaland lesz, gyere! – biztatja, de a foga közben összekoccan, lila a szája, vacog.
Lali legyűri a torkát szorongató rossz érzést, vigyorogva követi. A kavicsok felülete hideg és kemény, kellemetlen az érzés, ahogy a talpába nyomódnak. Hátát égeti a nap, meleg a kora őszi délután, hívogató a tükörsima vízfelület. Előrenyújtja a lábát, elsőre csak az ujját meríti bele, felszisszen, amikor a lábfeje is elmerül. A lány már derékig áll a vízben, a válla fölött tekint hátra, biztatóan mosolyog.
Lali bokáját karcolja a sötétszürke víz, még néhány lépés és már a hasáig ér, még kettő, a mellkasáig elmerül. Levegő után kapkod, elrugaszkodik. Teljesen alá kellene bukni, de riasztó a mélység. Ha víz alá kerül a feje, rátör a pánik. Gyűlik, gomolyog a félelem a gyomra körül. A lány méterekkel távolabb bukkan fel a víz alól.
A partról közelinek tűnt a sziget, Lali már bánja, hogy nem beszélte le azonnal. Hatévesen leszakadt alatta a stég, azóta riasztja a mélység. Soha nem beszélt róla senkinek.

Legalább huszonöt méter lehet még hátra, fárad a karja, lassul, fogy a levegő. A baleset után sokáig csak térdig merészkedett a vízbe, évekbe telt, mire legyőzte a víziszonyt, de a biztonságérzete végleg odaveszett. A kilenc évvel idősebb bátyja húzta ki a vízből, kétségbeesetten püfölte a mellkasát, két bordája eltört, de a mentősök szerint ez mentette meg az életét. Az apja a nyaralóból rohant le mezítláb, kócos hajjal, imbolyogva a sörtől – ami a kánikulában gyorsan a fejébe szállt –, zihálva kapkodta a levegőt. Őrjöngve rázta az idősebbik fiát, rád bíztam az öcsédet, te meg vízbe fojtod, ordította. A szomszédasszony sikoltozott, hogy hagyja már a gyereket, még megöli, rohant a férjéért, ő lépett végül közbe. A mentőorvos morogva végezte a dolgát, nyugtatóinjekcióval fenyegetőzött. Amikor a gyerek végre magához tért és felköhögte az iszapos vizet, az apa is lecsillapodott. Nyüszítve zokogott a szomorúfűznek dőlve, a tó felé fordult, hogy eltakarja az arcát. Katartikus jelenet volt, sosem látták sírni azelőtt.

 A két novella teljes terjedelemben ITT olvasható.

Kartávolság! – sipítja Lányi tanárnő, a harmadikosok vihogva rendeződnek egyetlen hosszú sorba. – Nagyság szerint! Mindent elfelejtettetek a két hónap alatt? Ugyanígy csináltuk tavaly is! Tóth, mit keres a sor végén?

A lányok lökdösődnek, egymás lábát taposva keresik a helyüket. A tanév első tornaóráján még semmi sem megy gördülékenyen. Tanárnő kérem, otthon felejtettem a tornaruhámat. Lányi összeszűkült szemmel méri végig Baloghot, legközelebb a fejedet is hagyd otthon, hogy ne lássam a mélabús ábrázatodat, mondja. Na, ülj le, ma még elnézem, de a jövő héttől nincs elfelejtettem, meg fáj ezem meg azom! Egész nap hozzá vagytok nőve a mobilokhoz meg a számítógéphez. Legalább tornaórán tegyetek ki magatokért!

Végre rendeződik a sor, Lányi elégedetten méri végig a tizenöt kamasz lányt. Na, így már mindjárt más, bólogat. Bemelegítés, két kör a sportpálya körül, aztán jöhet a távolugrás, vezényel.

Holnap Balaton, kiabálja az ötéves, amint halmintás úszóövvel a derekán ugrál az ágy közepén. Az esti mese ígérete is kevés, hogy vízszintes helyzetbe lehessen könyörögni, az utazás fékezhetetlen lázban tartja. Flóra fáradtan győzködi, ha nem alussza ki magát, nem lesz ereje a másnapi kalandokhoz, de Beni energiája végtelennek bizonyul. El kellene még rakodni a konyhában, megöntözni a szobanövényeket és a kertet, hacsak nem akarja hajnali hatra állítani az ébresztőt. Mátét hiába szólítja, már legalább félórája kidőlt, a konyháig hallatszik a szuszogása, ahogy elnyúlva alszik a tévé előtt.

Hét körül, éppen csak vacsorára hozta haza a gyereket a nagyszülőktől, hogy legyen idejük nyugodtan, mindent átgondolva bepakolni. Flóra szülei két hétre vállalták Benit, így már csak hat hetet kell megoldaniuk a nyárból. Az anyósára idén sem számíthatnak, túlságosan elfoglalt: a gyerek mellett lehetetlen a befőzés, olyan kis eleven, minden percben rajta kell tartani a szemem, szabadkozott.

Máté a hazafele úton újságolta el a fiuknak, hogy másnap indulnak a Balatonra nyaralni. A gyerekből egy szempillantás alatt szállt el a fáradtság, amikor megtudta, hogy ahhoz a nagy vízhez mennek, ahol a nagypapa azt a hatalmas harcsát fogta, melynek feje trófeaként pihen a garázs hátsó falán. Beni hangos csatakiáltással rohant a házba, és ragyogva csimpaszkodott az anyja nyakába: borítékolható volt az elhúzódó altatás.