Addie Moore az a típusú idős hölgy, akinek életfilozófiája és bátorsága csodálattal tölt el. És nem okvetlenül azért, mert volt mersze bekopogtatni szomszédjához és felajánlani neki, hogy töltse nála az éjszakáit, hanem mert Addie vállalni meri azt, amit manapság nagyon kevesen: a vágyait.  Mióta férje, Carl meghalt, Addie rettentően magányos, mindenekelőtt az egyedül töltött éjszakák viselik meg. Addie nem szexet ajánl Luis Watersnek, csupán a társaságára tartana igényt. Mindössze annyit kér, foglalja el az ágy másik, üresen maradt felét, hadd érezhesse, hogy szuszog mellette valaki az éjszaka sötétjében, hadd ne kelljen egyedül ébrednie nap mint nap!

Louis ugyan meglepődik az ajánlaton, de némi mérlegelést követően elfogadja a hölgy ajánlatát. Végül is miért ne próbálhatnák ki Addie fura, de kellemesnek ígérkező ötletét?

Két idős ember bontakozó kapcsolatának története ez a regény. Ágyban való ismerkedésük minden, csak nem szokványos, de egészen más, mint ami az első pillanatban az eszünkbe jutna róla. Esténként, a hatalmas franciaágyban fekve, ez a két, évekig magányos ember megosztja egymással a múltat; fokozatosan nyílnak meg egymás előtt, tárják fel régi-új érzéseiket, s kerülnek idővel egyre közelebb egymáshoz.

Környezetük, gyerekeik persze nem nézik jó szemmel a bontakozó viszonyt, vakon hangoztatják nemtetszésüket. De ugyan miért is kellene két, hetvenes éveit taposó embernek azzal foglalkoznia, mit mondanak mások? Miért ne élhetnék az életüket úgy, ahogy nekik jólesik?

Kent Haruf izgalmas és elgondolkodtató témához nyúlt. Az időskori szerelem azt gondolom, még manapság is tabutémának számít, a társadalom hajlamos ilyen szempontból „leírni” az idős embereket, és tűrhetetlennek nyilvánítani ismerkedési szándékaikat. Pedig miért is volna más a szerelem hetvenévesen, mint huszonévesen volt? Mért gondolják sokan, hogy bizonyos kor után az embernek nincs szüksége az érintésre, az ölelésre, a gyengédségre, s nem utolsó sorban igaz barátra, vagy lelki társra? Miért várjuk el, hogy az idős emberek csendben, zokszó nélkül viseljék a magányt?

Kent Haruf regénye egy nagyon szép történet barátságról, szerelemről, bátorságról, egymás felvállalásának nehézségeiről. A történet fokozatosan, lassan bontakozik ki, méltó módon a két főszereplő tempójához. Bár a könyvben úgymond nem történik semmi extra, nincsenek hatalmas fordulatok, szívet dobogtató izgalmak, ez a könyv mégsem unalmas, sokkal inkább tanulságos és elgondolkodtató.

Azt gondolom, épp itt volna az ideje, hogy elengedjük előítéleteinket és elfogadjuk végre, hogy a szerelem kortalan élmény, s jöjjön bármikor, mindig egy hatalmas ajándék az élettől.

A könyvet bátortalan reménykedőknek és boldog párkapcsolatban élőknek egyaránt érdemes elolvasni.