Mozi helyett sétálni hívta. Kiállításra nem merte, semmit sem konyít a festészethez. Fruzsi ellenben a képzőművészetire készül.
A tó sötét folt az erdő szélén, sűrű nádas öleli körbe, néhol akad egy-egy hozzáférhető, keskeny partszakasz. Körbejárni elég volt egy óra, feszeng, korán van még hazamenni. A lány sokat beszél, jövőbeli tervekről álmodozik, melyek közt a fiú neve nem szerepel. Fájhatna, de alig ismerik még egymást. Leülnek a fák alá, a lány kinyújtja a lábát, hátradől, a könyökére támaszkodik, haja sűrű zuhatag. Az avart söpri vöröses szőkesége, árnyalatai belesimulnak az évszak színeibe.
– Ússzunk át a szigetre! – veti fel.
Talpra ugrik, lecibálja magáról a farmert, kibújik a pólóból, bugyiban és melltartóban fut a vízbe. Mire a fiú feleszmél, a lány már térdig áll a tóban, remegve locsolja magára a vizet.
– Jó kaland lesz, gyere! – biztatja, de a foga közben összekoccan, lila a szája, vacog.
Lali legyűri a torkát szorongató rossz érzést, vigyorogva követi. A kavicsok felülete hideg és kemény, kellemetlen az érzés, ahogy a talpába nyomódnak. Hátát égeti a nap, meleg a kora őszi délután, hívogató a tükörsima vízfelület. Előrenyújtja a lábát, elsőre csak az ujját meríti bele, felszisszen, amikor a lábfeje is elmerül. A lány már derékig áll a vízben, a válla fölött tekint hátra, biztatóan mosolyog.
Lali bokáját karcolja a sötétszürke víz, még néhány lépés és már a hasáig ér, még kettő, a mellkasáig elmerül. Levegő után kapkod, elrugaszkodik. Teljesen alá kellene bukni, de riasztó a mélység. Ha víz alá kerül a feje, rátör a pánik. Gyűlik, gomolyog a félelem a gyomra körül. A lány méterekkel távolabb bukkan fel a víz alól.
A partról közelinek tűnt a sziget, Lali már bánja, hogy nem beszélte le azonnal. Hatévesen leszakadt alatta a stég, azóta riasztja a mélység. Soha nem beszélt róla senkinek.

Legalább huszonöt méter lehet még hátra, fárad a karja, lassul, fogy a levegő. A baleset után sokáig csak térdig merészkedett a vízbe, évekbe telt, mire legyőzte a víziszonyt, de a biztonságérzete végleg odaveszett. A kilenc évvel idősebb bátyja húzta ki a vízből, kétségbeesetten püfölte a mellkasát, két bordája eltört, de a mentősök szerint ez mentette meg az életét. Az apja a nyaralóból rohant le mezítláb, kócos hajjal, imbolyogva a sörtől – ami a kánikulában gyorsan a fejébe szállt –, zihálva kapkodta a levegőt. Őrjöngve rázta az idősebbik fiát, rád bíztam az öcsédet, te meg vízbe fojtod, ordította. A szomszédasszony sikoltozott, hogy hagyja már a gyereket, még megöli, rohant a férjéért, ő lépett végül közbe. A mentőorvos morogva végezte a dolgát, nyugtatóinjekcióval fenyegetőzött. Amikor a gyerek végre magához tért és felköhögte az iszapos vizet, az apa is lecsillapodott. Nyüszítve zokogott a szomorúfűznek dőlve, a tó felé fordult, hogy eltakarja az arcát. Katartikus jelenet volt, sosem látták sírni azelőtt.

 A két novella teljes terjedelemben ITT olvasható.