A kanálisok és tavak partján, az erdőben, a tenger mélyén, mindenütt kincseket kerestünk. Szokatlan formájú köveket, víz koptatta sima, színes üveget, elhagyott csigaházat, bordázott héjú kagylót gyűjtöttünk. A húgom virágokat szedett és koszorút font, a fején viselte, míg el nem hervadt. Pitypang sárgállott benne, apró százszorszép, árvacsalán és gólyahír. Kicsi keze sebesen dolgozott, két-három koszorú is elkészült egy délután alatt. Neked csináltam, állt elém, alig ért a mellkasomig. Ragyogó arccal nyújtotta tarka művét, sosem fogadtam el. Nem mutatta, hogy bánná, anyának adta, de gyakran próbálkozott, mint aki azt reméli, ha kitart, előbb-utóbb majd meggondolom magam.

Anyának jól állt a sok virág, fiatalságot csempészett középkorú vonásai közé: néhol már őszült, az ezüst foltokat eltakarták az illatos virágfejek. Ilyenkor volt a legszebb, mégis sajnáltam a leszakított virágokat, melyek a koszorú fonatai közt már néhány óra után fakulni kezdtek. Ahogy hervadtak, anyám is velük öregedett, több lett a homlokán, a koszorú alatt a ránc. Utáltam a húgom koszorúit, s hogy nem tudom megállítani az idő múlását.

Mindig féltem attól, hogy anyám meghal. Hogy eljön majd a reggel, amikor az ébredés utáni kábulatból magamhoz térve, a hiánya mar belém. A halálnak fanyar és torz a mosolya. Tízévesen láttam először: anyám nővérét temettük. A nyitott koporsó szaténbélésén viaszbábu hevert. Az orr és az áll kihegyesedett, a csontos arcra feszülő bőr rendellenes sárga színe vastag maszkként fedte be az arcot, melyet valaha ismertem. Elborzadva bámultam a merev vonásokat. Apám vezetett ki a ravatalozóból, remegtem az iszonyattól, aznap semmit nem ettem. Róza néni paradicsomlevese édesebb volt, tettem vissza a kanalat a tányéromba másnap délben, a temetés óta ezek voltak az első szavaim. Apám meg anyám összenéztek a fejem felett, igaz, bólintott anyám, apám elém tolta a cukortartót. Tegyél bele, ha úgy jobban ízlik, mondta szelíden.

Anyám szép. Szőke haján táncol a nap, a virágok erőlködve ragaszkodnak az élethez, míg a fején pihen a tarka koszorú. A szeretet tartja életben őket, amit a húgod belefont, bizonygatja. Amitől Róza néni levese édesebb, suttogom, a fűszálakat babrálom, nem nézek anyám szemébe. Szúrós szavakat adok koszorú helyett – ennyi telik tőlem –, a keserűségemet, amiért a húgomat jobban szereti. Megsimogatja a fejem, te voltál a kedvence, mondja, ezt érezhetted abban a levesben. Neked miért nem én vagyok, kérdezném, de nem szólhatok, háromszor kell jó nagyot nyelnem, hogy vissza bírjam tartani a könnyeimet.

A teljes írás ITT olvasható.