Úgy volt, hogy délre érkezik, egy is elmúlt, mire beért. Lebetegedett az unokája, a fia hívta reggel, hogy jól jönne a segítség. Csupán néhány óráról lenne szó, ígérte – remegett az idegességtől a hangja –, tudom, hogy ma búcsúzol a cégnél, szabadkozott, de senki máshoz nem fordulhatok. A kicsi nyűgös volt a fejfájás és az eldugult orra miatt, ráadásul a menye másfél órával a megbeszélt idő után érkezett, mert nem tudott elszabadulni a munkahelyéről. A patikában is sokan voltak: meg kellett állnia, hogy kiváltsa a gyerek gyógyszereit, három helyen várta ki a kígyózó sort, mire hozzájutott a lázcsillapítóhoz.
Az egybegyűlt kollégák kedvesen fogadják, már csak rád várunk, Feri, lapogatja a hátát Takács, az igazgató. Az ülésteremben mérsékelt a meleg, válság van, spórolni kell, többé már nem lehet maximumra tekert radiátorok mellett üldögélni.
Az arcokon gyorsan elmaszatolódik a mosoly, az éhes társaság türelmetlenül fészkelődik a kényelmetlen székeken. Tekintete megpihen a hosszú, ovális asztalon, amit ünnepi abrosz borít: a fehér tányérokon egymásra halmozott szendvicsek sorakoznak, mellettük szódavíz, üdítő, vörös- és fehérbor. Tálakban pogácsa: töpörtyűs és sajtos, van sós pálcika és csökkentett sótartalmú burgonyapehely is. Terike kitett magáért, kifogástalanul szervezte meg az ünnepséget.
Ide, az asztalfőre, Feri, húzza ki a széket az igazgató, aztán hangos léptekkel a saját helyére siet. Előtte hatalmas, kék masnival átkötött ajándékcsomag várakozik, keze alatt soványka, fehér boríték lapul. A pohárért nyúl, hogy tósztot mondjon, teátrális mozdulatokkal köszöni a sokéves munkát, emeli ki a nyugdíjba készülő férfi érdemeit. Rutinosan szónokol, régi emlékeket emel a felszínre, élvezettel kalandozik a múltban. A jelenlévők megilletődötten hallgatják, az arcokon erőteljes érzelmek mutatkoznak: egyesek áhítattal bámulják az igazgatót, mások a szalvétával babrálnak, egy ötvenes nő hangosan szipog. Természetesen tiszteletben tartjuk a döntésesed, mondja Takács, a kemény munkával töltött, hosszú évek után itt az ideje élvezni a nyugdíjas éveket, időt tölteni a családdal, kényeztetni az unokákat. Meg az asszonyt, kiált közbe valaki, harsány nevetés tölti be a helyiséget. Az igazgató elnéző mosollyal, türelmesen várja meg, míg elül a zaj. Minden férfi szereti a hasát, folytatja, sokatmondó vigyor terül szét az arcán, miközben Feri elé tolja az ajándékcsomagot. Ezt pedig a kollektíva nevében, nyújtja át a borítékot, fogadd tőlünk szeretettel, rázza meg a férfi kezét.
Feri udvariasan megköszöni, fátyolos tekintettel nézegeti a csomagot, mennyi finomság, mondja, közben arra gondol, csupa felesleges holmi, szétosztja úgyis az egészet: teát nem iszik, a sós mogyoró megüli a gyomrát, a kávéról az orvos tiltotta le, mert ingadozik a vérnyomása, az alkohol végképp nem jöhet szóba, az édességet mellőznie kell a cukra miatt, legfeljebb az unokák díjazzák majd a csokoládét. Egy utalványnak – amit beválthat a horgászboltban – nagyobb hasznát vette volna, a szerény nyugdíjból nehezen futja majd az egyre drágább csalira, túrhatja a kertet földigilisztáért, ha pecázni akar. Mert ideje lesz bőven, akár naponta kijárhat a tóra, addig sem ül otthon az asszony nyakán. Ha jó lesz a fogás, karácsonyra nem kell pontyot venni, és a régen áhított halászlét is megfőzhetik.
A társaság feláll, Feri egészségére emelik poharukat. A koccintások kereszttüzében a férfi szemébe könny szökik, ennyi szeretet láttán elszégyelli magát. Lassan belátja, milyen jól jön majd a kávé és a konyakos meggy, ha kontrollra megy a rendelőbe: az ápolónő elsőre eltalálja majd a vénát, se fájdalom, se napokig felszívódó véraláfutás, a doktor úr is több időt, figyelmet szentel neki, miután diszkréten az asztala mellé állította a jófajta bort.
Fogyasszatok, egyetek, igyatok, kínálja vendégeit, a kollégák fellélegeznek, mohón nyúlnak a szendvicsek után. Percekig csak az étkezés hangjai töltik meg a helyiséget. Takács összerezzen, amikor megszólal a mobilja, ezt fel kell vennem, mentegetőzik, magába tömi még az utolsó falatot, aztán kisiet a teremből. Terike arcára gúnyos mosoly tolakodik: az örökzöld sláger sorai mögött az igazgató feleségét sejti.
Gizike összeszedi az üres tányérokat. Rég nem ettünk ilyen finom pogácsát, hízeleg Vince. Az asszony zavarba jön, jövő héten krumplisat hozok, ígéri pironkodva. A jóllakott társaság felélénkül, Ferit faggatják, mit kezd majd a temérdek szabadidejével, biztatják, nézzen be időnként, egy kávéra mindig szívesen látják. Néhányan a konyhába vonulnak dohányozni: az apró helyiségben az orrukig se látnak a füsttől, mivel hideg a december, szellőztetni csak az üres helyiséget lehet, ruhájukon, hajukon hozzák magukkal a nehéz dohányszagot. Volt idő, mikor Feri is velük fújta a füstöt, most meg be nem tenné a konyhába a lábát. Tíz évvel ezelőtt, egy elhúzódó tüdőgyulladás után, egyik napról a másikra rakta le a cigarettát. A napi két doboz árát azóta vitaminokra költi, hiába kínálják, már a cigaretta szagától is émelyeg.
Ki kér feketét, kiált be Gizike, hét, nyolc, akkor a Ferivel együtt összesen kilenc, számolja a magasba lendülő kezeket. Jolika libben be az ajtón, mindkét kezében tányér, csináljatok egy kis helyet, meghoztam a süteményt, dirigál. Terike vaskos fotóalbummal tér vissza az irodából, maga mellé ülteti Ferit, néhányan közelebb húzódnak, kíváncsian nézegetik a képeket.

A teljes írás ITT olvasható