"A zálogház útba esik reggelente. Félúton fekszik az iskola és a lakás között, ahova néhány hónapja költöztek. Új építésű társasház, betonozott beállóval, fogorvosi rendelőre néző kilátással. A bérleti díj irreálisan magas, de közel van az iskolához és az anyja munkahelyéhez. Még fél éve sem laknak itt, de az anyja már másodszor szedi elemeire a két szobát. Tiszta lakás, tiszta fej, hangoztatja, amikor szóvá teszi, hogy zavarja a tanulásban a porszívó zaja.

Lekapcsolja a gépet, kinyitja az üveges szekrény ajtaját. Úgy áll előtte, mintha életveszélyes kül­detésre készülne. Utálja azt a vázát, mégis óvatosan veszi kézbe, a nehéz, csiszolt üveg alatt a térde is megroggyan kicsit. Alattomos teher: a munkahelyén kapta nászajándékba a kétezres évek elején. A kristály addigra már rég kiment a divatból. Fogalma nem volt, mit is kezdjen vele. Lepasszolhatta volna Klári néninek, hogy bővítse a gyűjteményét, de babonából félt túladni rajta.
Elgondolkodva nézegeti, hosszú percekig kutatja az aprólékosan csiszolt mintát, válaszokat keres. Óvatosan teszi a dohányzóasztalra, lassan húzza végig a rongyot a polcon. Az anyag, akár az arca, minden mozdulattal egyre szürkébb. Viki átsomfordál a szoba másik végébe, lemosom a radiátort, közli. Úgy tesz, mintha nem látná a fáradt arcon átvonuló árnyékokat, a megalázott nő tehetetlen haragját, keserűségét. Az apád elhagyott bennünket, nyúl utána az anyja hangja. Sokadszorra, mindig ugyanazzal az éles hangsúllyal közli, mintha azt remélné, ha gyakran ismételgeti, egy napon végre jelentőségét veszti.
A munkahelye tíz éve megszűnt, öt évvel az esküvője után. A kollégákkal már rég nincs kapcsolatban. A házassága tizenhét évig tartott, a férje negyvenkét évesen kívánta meg a változást: lelkifurdalás nélkül dobta ki a házból. Megtehette, az apja pénzéből épült. Laura nem sok mindent hozott magával, de a váza az elsők közt volt, amit bepakolt. Felemeli, az arca elé tartja. Megpihen rajta a délutáni napfény. Letörli róla a port, mély levegőt vesz, s ezúttal nem teszi vissza a helyére. Jólesne a falhoz vágni, hogy ugyanolyan apró, szikrázó darabokra hulljon, mint az élete. Vászonszatyrot keres, beleteszi és a fal mellé állítja, holnap, munka után beviszi a zálogházba. A válás óta sok mindent tett pénzzé, hogy fizetni tudja az albérletet. Felszabadító érzés volt elválni megkopott, terhessé vált emlékeitől.
A kirakat sárguló faleveleket tükröz, kíváncsi gyerekujjak nyomaitól foltos. Viki a giccses csecsebecséket nézegeti, a régimódi porcelánfigurákat, rézből készült dísztárgyakat. A nagyanyja vidéki házában hasonlókkal van tele a nappali. Az eladó a pult mögött matat, elfoglaltnak tűnik. Mindössze egyszer találkoztak, Viki az első alkalommal kísérte el az anyját, amikor az eljegyzési gyűrűjét akarta pénzzé tenni. Jóval kevesebbet kapott érte, mint amennyit ért, mégis közönyt színlelve, flegmán tolta el magától. A férfi nyájasan mosolygott, Viki gyomra felfordult tőle. Gyanakodva méregette a rókaképű, sunyi alakot. Megvárlak a parkban, közölte, és kivonult az üzletből. Az anyja gyorsan belement az alkuba. Sokszor döntött elhamarkodottan. Amikor mellé ült a padra, nem látszott rajta elégedetlenség. Kevesebbért is szívesen megszabadultam volna tőle, dacolt."

A teljes írás ITT olvasható.