Itt vagy végre, jelenti ki szárazon. Haragszik. Egy hete várlak, elfogyott a sör. Hol voltál napokig? Nem maradhatok egyedül. Jól tudod, nem hagyhatsz egyedül. Kislányként megrémített ez a szemrehányó tekintet. Azóta mindketten megöregedtünk. Egészen mélyre süpped a fotelben. Szétvetett lábakkal ül, üres tekintettel bámul maga elé. A kezében az a könyv, amit még az anyámtól kapott az első házassági évfordulójukra. Újra és újra elolvassa, lassan halad betűről betűre, csak hogy minél hosszabb idő alatt fogyjanak el a szavak. Vaskos kötet, több mint nyolcszáz oldal. Néha csak random üti fel valahol, belekap a szöveg közepébe, kiharap belőle egy hosszabb vagy rövidebb darabot. Néhány sor után így is értelmet nyer. Azt gondolnám, az egész könyvet fejből tudja már, valójában szinte semmire sem emlékszik belőle. De a nap, amikor anya átadta neki, éles kép maradt a fejében. Mindig anyát keresi, bennem is őt kutatja. Időnként azt gondolja, ő főzi a vacsorát a konyhában, pedig csak én szeletelem a zöldségeket a leveshez vagy mosok el egy poharat. Hátulról olyan vagy, mint ő, mentegeti magát, de mindketten tudjuk, nem ez az oka, hogy nem ismer fel. A délután közepén, ha a munkából térek haza, sem mindig tudja, ki vagyok. Megkérdezi, honnan van kulcsom a lakásához, és csak hosszas győzködés árán engedi meg, hogy maradjak. Hoztam lazacot, mondom, és ez mintha visszarántaná a jelenbe. A lazac a varázsszó. Szereti a halat, anya is lazacot készített neki, ha kedveskedni akart. Spárgával, újhagymával párolva. Télen brokkolival. Nehezemre esik újra és újra elmagyarázni, hogy anyát már öt éve eltemettük. Hogy elvitte egy sztrók. Gyorsan halt meg, váratlanul lépett ki az életünkből. Ha nagyon elkeseredik, megfogom a kezét, és azzal vigasztalom, anya nem szenvedett, szinte csak átlibbent a másik oldalra azzal a csodás könnyedséggel, ami mindig is jellemző volt rá: néhány tánclépéssel szökkent át a fénylő kapun.

A teljes írás ITT  olvasható.