*

 Másnap reggel egy aprócska bisztró eldugott szegletében ültem. Túl voltam egy nagy adag gombás rántottán, és hanyag nyugalommal kortyolgattam a tejeskávét.

Az ablakra ragasztott reklámfeliratok betűi közt szelíden szűrődött be a decemberi napfény. Váratlanul és kéretlenül pihent meg a terítő piros-fehér kockái között. Napok óta a felhőké volt a főszerep az égen, jóleső érzéssel töltött el a kora reggeli ragyogás. Fél nyolc sem volt még, aznap korán keltem, az üres lakás szokatlanul nyomasztóan hatott rám.

A bisztró mindössze két saroknyira volt Ákos lakásától. Jól ismertem a helyet. Ha Ákosnál vendégeskedtem, a reggeli rántottánkat mindig itt fogyasztottuk el. Főzhettem ebédet, összeüthettem egy vacsorát, de a bisztró késő délelőtti hangulatához bátyám ragaszkodott.

Ákos számára a konyha olyan volt, mint egy rejtélyes sziget. Érintetlen, rendezett szépsége elvarázsolta, de ha beljebb merészkedett, odabent tehetetlennek és tanácstalannak érezte magát. Talán némi keresgélés után megtalálta volna a lábast, amiben megfőzhette volna a túléléshez elegendő egy pár virslit, de szívesebben bízta magát éttermek, bisztrók séfjeire. A legnevesebb helyeken számított törzsvendégnek. Imádott enni.

Szokatlan volt most egyedül kortyolni a kávét ott, ahova eddig mindig együtt jártunk, ahol figyeltük az embereket, s vicces, vagy épp drámai történeteket kerítettünk köréjük, túlszárnyalva egymás fantáziáját. A bisztró most is tele volt. Szemben egy idős házaspár teázott, pár asztallal arrébb jókedvű fiatalok falták a palacsintát.

A lányos arcú pincér képén pimasz volt a mosoly, sosem láttam még itt azelőtt. Új fiú lehetett, látszólag egészen más életcéllal, mint a vendéglátás. Az a fajta művészlélek, aki színészi karrierről álmodik, s csak kényszermegoldásként áll be a pult mögé kimérni a kávét.

A szemközti könyvesboltba - a reggel fél kilences nyitás ellenére - kilenc előtt képtelenség volt bejutni.  A fogcsikorgató hidegben hosszúnak tűnt a hátralévő háromnegyed óra, így csak a kirakat előtt álltam meg pár percre. Saldowsky utolsó műve, a Kétely azonnal szemet szúrt. Közvetlenül alatta kiemelt helyet kapott két regényünk, melyek pár héttel az ünnepek előtt kerültek a boltokba. Az egyiknek Juli, a másiknak én voltam a felelős szerkesztője. A női közönségnek könnyen eladható lektűr volt mindkettő, azok a típusú regények, amit szingli barátnőnek, elvált kolléganőnek vagy nyugdíjas nagynéninek veszünk ajándékba. Tökéletes marketingfogás december derekán piacra dobni az ilyet, karácsony előtt jobban fogynak, mint Bálint napkor a szív alakú kisvánkos.

Miután végigfutottam a kínálatot, a sarki trafikosnál vettem egy női magazint és két csomag rágógumit, majd elindultam a piac irányába. Nyüzsgés és hangzavar fogadott. A standok közt hömpölygött az élet, a kezekben a telepakolt műanyag zacskók füle egészen térdhajlatig nyúlt.  Az én táskámba nagy adag savanyú káposzta és fél kiló disznólapocka került. Gondoltam, ha Ákos hazajön, jólesik majd neki egy kis házi koszt. Dobozokba pakolva hetekig eláll a fagyasztóban pár adag töltött káposzta.

 *

 A férfi, aki némi habozás után állt meg az asztalomnál, jóképű volt és nagyon fiatal.

–      Jól gondolom, hogy te vagy Ákos húga? – kérdezte alig észrevehető mosollyal az arcán.

– Szépvölgyi Kinga – nyújtottam felé a kezem.

–      Gábor vagyok – mondta, sötétkék tekintetét mélyen az enyémbe fúrva. Kézfogása rövid, de erős volt.

–      Köszönöm a kedvességed – tette hozzá, miután helyet foglalt velem szemben, és tekintete a borítékra tévedt, ami az asztalon pihent. – Ha nem bánod, elrakom. – A csomag után nyúlt, s egy pillanat alatt a táskájába süllyesztette. – Remélem, ráérsz, mert viszonzásként szeretném, ha a vendégem lennél egy vega vacsorára.

–      Szóval vegetáriánus vagy. Mióta? – kérdeztem.

–      Két vagy három éve. Valahol ezzel is a határaimat feszegetem. Ismerkedem magammal. Lehet, hogy pár hét múlva már megrögzött húsevő leszek, és a vega hullám csak egy múló hóbortnak bizonyul.

–      Akkor majd mangalicasonkával feszegeted a határokat?

–      Például. Vagy ejtőernyőzéssel, bungee jumpinggal, cápaetetéssel, sziklamászással és őserdei kirándulásokkal.

Kérdő tekintetemet látva felnevetett.

–      Egyelőre még csak az ejtőernyőzés vitt némiképp közelebb magamhoz, de a többi is tervben van.

A pincér az asztalunkhoz lépett, Gábor étlapot kért és két ásványvizet.

–      A te poharad már majdnem teljesen üres – magyarázta.

–      Egy kis vörösbor jobban esett volna – ellenkeztem.

–      Az nem passzol az ételhez, amit ajánlani szeretnék. De fehéret hozathatok, ha gondolod.

–      A fehéret nem szeretem.

Nem jött zavarba. Magabiztos hanyagsággal ült a széken, borostás állát két ujjára támasztotta, úgy nézett a szemembe.

–      Szavaztál már bizalmat valakinek, akivel csupán néhány perce találkoztál először? – kérdezte.

–      Alapvetően pozitívan állok az emberekhez – közöltem.

–      Akkor legyen ez így ma este is! – kérte.

Ahogy telt az idő, Gábor izgalmas egyénisége egyre nagyobb erővel hatott rám. Volt valami megragadó a tekintetében, a laza hanyagságban – hogy a farmert, az inget és a zakót tornacipővel kombinálta, aminek ráadásul narancsszínű cipőfűzője volt –, s az ízlésében, amiből kifolyólag – mint később kiderült – a kávét üresen, egy pici sóval itta.

–      Fahéjas almalevest egyél, az itt a legfinomabb. És a hortobágyi gombás palacsinta. Esetleg megkóstolhatnád a grillezett mozzarellát rukkola salátával – javasolta.

Magának pisztrángot rendelt párolt zöldségkörettel. Meglepődtem, mert úgy tudtam, a hal nem része a vega étrendnek.

–       Nekem belefér – legyintett, holott nem is tettem szóvá.

–      Honnan ismered Ákost?

–      Egy fotókiállításon ismertem meg.

–      A fotózás is a magadhoz vezető út egyik állomása? – kötözködtem.

–      Nem. A fotózás a szakmám. Önmagammal is ismerkedem ilyenkor. Legközelebb majd a Namib-sivatagban, amikor elefántokat fényképezek.

–      Merész elképzeléseid vannak a jövőről.       Miért pont az elefántok?

–      Mert okos és érzékeny állatok. Nem hiába övezi őket tisztelet a keleti kultúrában. A legenda szerint Buddha is egy fehér elefánttól fogant.

–      A buddhizmus is érdekel?

–      A kelet maga varázsol el.

Amikor leült az asztalomhoz, elhatároztam, hogy nem kérdezem meg a korát. Most úgy éreztem, egy perccel sem várhatok többet.

–      Valahogy nem érzem a párhuzamot – kis hatásszünetet tartva folytattam – a világszemléleted és a korod között. – Lehet, hogy csak a bor teszi – végül mégis hagytam rábeszélni magam egy pohár félédes fehérre –, de piszkosul fiatalnak látszol.

–      Vagy a fahéj volt rád tudatmódosító hatással – nevetett. – Nem vagyok már kamasz.

–      Mégis mennyi?

–      Huszonhat.

Magával ragadott a mosolya, tekintetem pedig az ajkain rekedt. Görcsös igyekezettel néztem a szemöldöke irányába, fel a homlokára, az alig észrevehető ráncok közé; egészen mélyre szerettem volna látni: a bőrén keresztül a csontig, onnan koponyája sötétjébe, hogy aztán mohón kutakodjam odabent. Érzések, hóbortok, naiv ábrándok és féltett vágyak között. Kíváncsi voltam a múltjára. Érdekelt a csíkos füzet az élettapasztalatokkal, a rejtegetett napló, az igaz és hamis szerelmekkel teleírt sárguló lapok. A lányok arca. Szeretőké és aktoké egyaránt. Ahogy mosoly és gyönyör erejétől torzul, fénybe borul, vagy kőkeménnyé dermed.

Pár pillanat múlva zavarni kezdett a gallér a nyaka körül. Később az ingét záró nittek, ahogy lustán kígyóztak mellkasától hasig. Útban volt az öve, alatta a gomb, lejjebb a cipzár. A farmer kékje, a zokni és a tornacipő. A sokféle anyag és zárószerkezet, ami elrejtette előlem a puszta valót. Mintha szándékosan provokált volna elméjének és testének rejtelme. Nyugtalanná tett, bizsergette a gerincem ívét, ingerelte minden érzékszervemet. Gábor közelsége a nyers és ösztönös testi vágyat váltotta ki belőlem, alig félóra alatt.

Kortyoltam a borból, majd elnézését kérve kimentem a mosdóba.