*

 Ákos lakása egy megállónyira volt a pályaudvartól. Míg a villamosra vártam, lassan szállingózni kezdett a hó, a város fényei gyengéden szőtték át az esti szürkületet. Mire átsétáltam azon a pár utcán, ami a lakáshoz vezetett, teljesen besötétedett. Pár percnyi kotorászás után a kulcs is előkerült a táskám mélyéről, de hiába próbálkoztam, csak nem akarta nyitni a lépcsőház ajtaját. Passzolt ugyan a kulcslyukba, mégsem fordult el a zárban.

A hideg türelmetlenné tett. Fáradt voltam és éhes, egy meleg fürdőre, pár finom falatra és egy gőzölgő teára vágytam. Egyre dühösebben küzdöttem a zárral, kezemet lassan használhatatlanná dermesztette a hideg. Már csak a házmesterben bízhattam. Reméltem, hogy emlékezni fog rám.

Óvatosan nyomtam meg a csengőt. Aggodalmam feleslegesnek bizonyult, azonnal felismerte a hangomat.

– Maga az, Kingácska? Rögtön nyitom. Ákos nem mondta, hogy a múlt héten kicseréltük a zárat, mert a Szabóék biciklijét ellopta valaki? A bejárati ajtó elől, innen a házból! A korlátnak volt lakatolva, de ennek a csőcseléknek már semmi sem jelent akadályt!

Béla bácsi felkísért a lépcsőn és egy másik kulcsot nyomott a kezembe.

– Meddig marad, Kingácska? – érdeklődött lelkesen.

– Csak egy éjszakát.

– Jól van. Ne felejtse, bármi gondja akadna, kopogjon be bátran! – búcsúzott.

 *

 A lakás kellemetlenül hideg és sötét volt. Bár Ákos reggel levette a fűtést, a radiátoroknak estig még illett volna melegen tartaniuk a helyiségeket. Villanyt kapcsoltam, levetettem a csizmám és a nappaliba mentem. Azonnal kiderült, miként sikerült a macskának egy pillanat alatt kereket oldania: a bátyám nyitva felejtette az ablakot.

Kinyitottam a hűtő ajtaját, logikus módon teljesen üres volt. Miért is hagyna az ember bármit is a hűtőjében, ha hetekre külföldre utazik? Előkotortam a mobilomat, és felhívtam egy közeli pizzériát, aminek a számát a hűtő ajtajára ragasztva találtam. Míg a futárt vártam, főztem egy teát, bekucorodtam egy fotelba és bekapcsoltam a tévét. Egyik adó műsora sem kötötte le a figyelmemet, így előszedtem ismét Saldowsky kéziratát.

Mindössze tíz hónapja dolgoztam a kiadónál szerkesztőként – szinte még kezdőnek számítottam –, amikor rám bízták Saldowskyt. Tele voltam ambícióval, kihívásként kezeltem a feladatot. Mivel nem ismertem az író korábbi művét, azonnal olvasni kezdtem a Kételyt, ami több irodalmi lap szerint is megismételhetetlen alkotás volt. Egyszerre istenítették Saldowskyt, és fejezték ki aggodalmukat amiatt, hogy saját maga számára is túl magasra tette a mércét.

Borzongva merültem el hosszúra nyújtott, osztatlan figyelmet igénylő mondatai közt. Egyre nagyobb csodálattal olvastam sorait. Kora ellenére – harmincöt éves volt – olyan pimasz könnyedséggel ontotta magából a cinizmust, ami nem csak hogy élvezhető, de tagadhatatlanul szórakoztató is volt. Azonnal levett a lábamról, pillanatok alatt váltam a rajongójává.

A benyújtott kézirat ezek után nem kis meglepetést okozott. Egészen másfajta stílusban íródott, mint az előző regény. Elgondolkodtató, néhol viszont az unalomig túlfilozofált világképet igyekezett feltárni az olvasó előtt. Mindezt ráadásul annyira felfokozott iróniával tette, ami miatt csaknem élvezhetetlenné vált a történet. Elképzelni sem tudtam, hogyan születik majd ebből a kimerítő és letargikus kéziratból közönség-kedvenc.

A kézirat befejező mondata – „Mert vannak dolgok, melyek nem történhetnek meg anélkül, hogy nyomot hagynának a világban” – mélyen elgondolkodtatott.

Felszínre rántotta bennem a hatodik szülinapom és a piros bicikli emlékét, amit apától kaptam. Emlékszem, anyám egy virágmintás kendőjével kötötte be a szemem, aztán kézen fogott és a nappaliba vezetett. – Készen állsz? – kérdezte. Hangja elárulta, hogy még nálam is izgatottabb. – Egy, kettő… – számolt, én pedig háromra lekaptam a kendőt a szememről. És akkor megláttam: ott állt a szoba közepén, egy hatalmas masnival átkötve a piros bicikli. Az asztalon, az emeletes csokitortán hat hófehér gyertya égett. Anya és Ákos a kanapén ültek, diadalittas mosollyal az arcukon. Az volt életem legcsodálatosabb szülinapja. Elmondhatatlanul boldog voltam.

Pár hónappal később apa elhagyott minket. Istenítettem őt, és rajongtam azért a piros bicikliért. Aznap ültem fel rá utoljára, amikor apa elment.

Összerezzentem, ahogy felvisított a csengő. Kifizettem a futárt, a pizzámmal visszahuppantam a fotelbe. Alig értem az első szelet végére, halk nyávogás hangzott fel az ajtó mögül, s a hatalmas Maine Coon kandúr kis híján kiütötte a tányért a kezemből, ahogy egy ugrással az ölembe vetette magát.

–      Szóval itt vagy, te kis csavargó! – simogattam meg a macskát. Kellemes volt selymes, hosszú szőrének tapintása. Bozontos farkát maga köré tekerte, ahogy elhelyezkedett a combjaimon. – A szalonna illatára bezzeg előkerültél! – korholtam, ő pedig dorombolva dörgölte hozzám a fejét. Nem szerettem a macskákat, de Viking gyönyörű és kedves jószág volt. Egy igazi egyéniség, bár kicsit nagyobb szabadságvággyal a kelleténél. – Ugye tudod, hogy a kalandozásoddal egy hónapos száműzetésbe juttattad magad? Kellett ez neked? Vihetlek haza magammal! – Vikingnek azonban nyilvánvalóan nem volt kifogása ellenem. Ahogy a pizza ellen sem, amin végül nagylelkűen megosztoztam vele.

 *

 A dohányzóasztalon heverő csomagot észre sem veszem, ha egy hirtelen ötlettől vezérelve nem viszem magammal a kádba a felette pihenő fotós magazint. Egy éjszakai városképnél szétnyitva feküdt az asztalon – mint amit sietősen dobtak oda, majd felejtettek is ott –, s teljes egészében eltakarta a mustárszínű borítékot.

A boríték zárva volt, cím nem szerepelt rajta, csupán egy keresztnév: Gábor. Az, hogy mi célja lehetett vele Ákosnak, hogy mit tartalmazhat, s hogy vajon ki is lehet ez az ember, részben szinte azonnal kiderült, a teljes igazságot azonban csak hónapokkal később tudtam meg. Forgattam a csomagot, latolgattam a súlyát, próbáltam lámpafénynél átvilágítani, de kicsit sem lettem okosabb.

Azután váratlanul megszólalt a telefonom, s bátyám kellemes baritonja hangzott fel a másik oldalon.

–      Rendben megérkeztél? – kérdezte kissé aggodalmaskodó hangon.

–      Szólhattál volna, hogy zárat cseréltetek – bukott ki belőlem.

–    Tényleg! Ne haragudj! Ebben a rohanásban teljesen kiment a fejemből. Ezek szerint Béla bácsi még megismert.

–      Nem volt gond.

–    Claudiánál vagyok, holnap reggel már előadok az egyetemen. Kicsit feszült vagyok a konferencia miatt – folytatta Ákos. –        Viking megkerült?

–      Jóllakottan szundikál az asztal alatt.

–      Az utolsó percben tűnt el. Nem sok választásom maradt: vagy a gépet késem le, vagy őt hagyom otthon.

–      A nappaliban nyitva felejtetted az ablakot.

–     Öregszem. Köszönöm, hogy elmentél érte. Elképzelni sem tudod, milyen megkönnyebbülés nekem, hogy gondját viseled ez alatt a pár hét alatt.

–     Nem állíthatom, hogy a legnagyobb örömmel teszem – mondtam kelletlen hangon. – És a gyerekek miatt sem vállalok garanciát.

–      Nem kell aggódnod, szereti a társaságot.

–      Tudod, milyenek a fiúk!

–      Túléli.

–      Miért nem anyát bíztad meg ezzel a nemes feladattal? Miért nekem kellett ennyit utaznom a macskád miatt?

–      Ismered, milyen.

–      Csak nem érti, egy férfi hogy rajonghat ennyire a macskákért. És teljesen igaza van, egy férfi tartson kutyát! Az öregasszonyok meg a melegek cirógatnak macskákat.

–      Ne gyere már te is ezzel a baromsággal! Nem volt elég barátnőm ahhoz, hogy kiverjétek végre ezt az ostobaságot a fejetekből?

–      Találtam egy csomagot a nappaliban – váltottam témát.

–      Igen, ez a másik dolog, ami miatt hívlak – változott meg a hangja.

–      Ki ez a Gábor?

–      Neki kellene eljuttatni a csomagot.

–      Ezt talán még meg tudom oldani. Mondd a címet és holnap feladom postán!

–      Az a helyzet, hogy személyesen kellene átadnod neki. Váratlanul jött ez az utazás. Nem számolhattam vele, hogy két nappal hamarabb kell elrepülnöm. Este nyolckor várni fog a Veganában.

–      Mi van a csomagban?

–      Azzal nem kell foglalkoznod. A lényeg, hogy holnap este mindenképpen jusson el hozzá.

–     Holnap? A fél hármas vonattal haza akartam utazni.

–      Tudom, hogy hatalmas kérés, de maradnod kellene még egy napot.

–      A szilvesztert mindenképpen Tamással és a gyerekekkel szerettem volna tölteni.

–      Addigra otthon leszel. Könyörgöm, Kinga! Ha nem lenne ennyire fontos, nem kérnélek rá.

–      Remélem, nem keveredtél bele valamibe! Nem értem, mi ez a nagy titkolózás.

–      Nem kell aggódnod miattam – nyugtatott.

–     De igenis aggódom! Ugye nem drog, vagy valami hasonló?

–    Jaj, dehogyis.

Sóhajtottam.

–      Hogyan fogom megismerni ezt a Gábort? – kérdeztem.

–      Majd ő felismer téged.

–      Nagyon nem tetszik ez nekem!

–      Esküszöm, senkinek sem esik bántódása. Csak menj oda és add át a csomagot! Szépen kérlek!

Olyan kétségbeesett volt a hangja, hogy megsajnáltam. Mindig mindenben számíthattam rá. Okos volt, józan, elismert orvos, soha nem adott okot bizalmatlanságra. Úgy éreztem, jogtalanul kételkedem benne.

–      Jól van. Bár fogalmam nincs, mivel ütöm el addig az időt – egyeztem bele.

–      Nem féltelek, feltalálod magad. Köszönöm! Most rohannom kell. Holnap hívlak.