1.fejezet

„Szeretni rabság. Szolgaság. Nyirkos alávalóság. Aki szeret, elveszíti az uralmát maga fölött. Minden fölött. Nincsen irányítva semmi. És mégis, minden irányítva van.” (Grecsó Krisztián)

 *

 A metróra vártam, amikor egy barna hajú, fiatal férfi lépett oda hozzám. Magabiztosnak tűnt, kellemes volt a hangja; meleg, sötét szeme zavarba hozott. Idétlenül vigyorogtam rá, amikor beszélgetni próbált, és tőmondatokban válaszolgattam fogyni nem akaró kérdéseire. Tamásnak hívták, utolsóéves egyetemista volt a közgázon. Vidéki – mondta –, s talán pont emiatt, imádja a fővárosi nyüzsgést.

Imponált, hogy felkeltettem az érdeklődését. Alig töltöttem be a tizennyolcat, de a legtöbben tizenhatnak sem gondoltak. Láttam rajta a megkönnyebbülést, amikor kiderült, hogy abban az évben érettségizem.

Eleinte ritkán találkoztunk. Anya – miután egyedül maradt velem és a bátyámmal – a kelleténél jobban felügyelte az életünket. Tanítónő volt, alsó tagozaton tanított egészen kicsi gyerekeket, s ezt a szerepet, mikor hazaért, sem sikerült levedlenie. Tizenéves korunkban is úgy bánt velünk, mintha nyolcévesek lennénk.

Ákos hamar lázadni kezdett, s mivel fiú volt, meg idősebb is nálam pár évvel, gyorsabban vált le.

Engem - részben, mivel lány voltam - anyánk ezután még szigorúbban fogott. Minden este kikérdezett arról, hol jártam, kivel és mit csináltam aznap. Már gimnazista voltam, de legkésőbb tízre haza kellett érnem, még a hétvégéken is, anya pár perc késésért már hatalmas cirkuszt csapott. Éveken át hallgattam, mennyire megbízhatatlan és felelőtlen vagyok. Ha késtem, leültetett, elém tolta az aznapi újságot, és hangosan felolvastatta velem a bűnügyi rovatot.

– Látod, mennyi szörnyűség történik a világban? – kérdezte magas, kellemetlen hangon. – Mikor érted meg végre, hogy csak érted teszem? Hogy féltésből vagyok minduntalan a sarkadban?

Nehéz volt ezt kamaszként megérteni. Semmire sem vágytam jobban a szabadságnál. Magától értetődő módon másik városba készültem egyetemre, lehetőleg minél távolabb anyától. Szabadulni akartam itthonról. Kínlódva emésztette, és sokáig reménykedett, hogy meggondolom magam.

Váratlanul ért lelkes reakciója, amikor kiderült, hogy udvarlóm akadt. Elmeséltem neki, hogy Tamás Pesten jár egyetemre, anyám arcát pedig elöntötte a diadalittas mosoly. Biztosra vette, hogy ha másért nem is, majd Tamás miatt a fővárosban maradok.

De nekem egy férfi sosem bizonyult elég indoknak ahhoz, hogy megváltoztassam az elhatározásomat. Apám, ha másra nem, hát erre megtanított.

Tamás lediplomázott, és már nem költözött vissza a szüleihez. Budán kapott állást egy jó nevű cégnél. Élvezte a főnöke kitüntető figyelmét, hogy tehetségesnek tartja, és lát benne fantáziát. Én egy határ menti nagyvárosban jártam egyetemre, csak hétvégéken tudtunk találkozni, a hétköznapokon mindketten éltük a saját kis életünket. Élveztem az egyetemi élet nyújtotta szabadságot, a barátaim társaságát, a világmegváltó beszélgetéseket, bulikat, Tamás pedig minden erejét a karrierje építésének szentelte. Hétvégenként persze dúlt a szelem. Jó volt együtt lenni, kiegészítettük egymást, csodás volt vele a szex. Egyfolytában a jövőnkről álmodoztunk, eldöntöttük, hogy ha lediplomázom, összeköltözünk, és jöhetnek a gyerekek. Azokban az években még eszembe sem jutott kételkedni Tamásban. Biztos voltam benne, hogy halálosan szerelmes belém és csodálatos apa lesz. Ennek ellenére, amikor megkérte a kezem, elbizonytalanodtam. Mi lesz, ha ő is elhagy; ha szülök neki pár gyereket, felépítjük az életünket, és egy nap mégis arra ébred, hogy ő ezt nem akarja többé? Ha minden magyarázat nélkül elmegy?

Ákos azt mondta egyszer, hogy mindenkinek van indoka. Ok nélkül senki sem lép ki egy kapcsolatból, és hogy ez minden bizonnyal apával is így volt. De hasztalan faggattam anyánkat, nem adott kielégítő választ. Hagyta, hogy meggyűlöljem apát. Nem értette meg, hogy hiába védelmezi szavakkal, az nekem kevés. Tudni akartam az igazat, de akkoriban már senki mást nem kérdezhettem anyán kívül. Apa korán meghalt. Öt vagy hat évvel azután, hogy elköltözött, egy téli hajnalon elaludt a volánnál.

Nem bírtam elmenni a temetésére. Úgy éreztem, másodszor is cserbenhagyott.

Végül rászántam magam, és férjhez mentem Tamáshoz. Sokáig nem láttam olyan boldognak, mint azon a napon. Csak egyetlen feltételem volt: ne kelljen visszaköltöznöm Pestre. Szerettem a várost, ahol öt évig voltam egyetemista. Ott akartam maradni. Közel a folyóhoz, a parkhoz, az emlékeimhez. Szó nélkül beleegyezett. Egyre több gondja akadt a munkahelyén, új állást keresett, az is megfordult a fejében, hogy vállalkozásba kezd. Mindig is szerette és könnyedén kezelte a változásokat. Tíz év alatt beleunt a fővárosi nyüzsgésbe, elege lett a folytonos közlekedési dugókból, hogy lehetetlen időben megérkezni bárhová, ha az ember autóba ül. Idegesítették az aluljárókban kéregető hajléktalanok, lelkiismeret-furdalást keltettek benne a kényelmes élete miatt. Tamás nehezen viselte, ha olyasmivel találta szemben magát, amire nem látott kézenfekvő megoldást. Okos volt, talán egy kicsit nagyképű is, és szerette azt érezni, hogy képes megoldani a dolgokat. Nemcsak a saját dolgait. Ő mindig nagyban gondolkodott.

 *

 Eltelt néhány év. Eleinte a helyi könyvtárban dolgoztam, és egy kisebb lapnak írogattam cikkeket. Közben megszülettek a fiaink: Áron és Marci. Szerettem az anyaságot. Szívesen vittem a kicsiket a játszótérre, állatkertbe, élveztem az esti meseolvasást, miközben hozzám bújva szuszogtak a hatalmas takaró alatt. Délutánonként körbeültük az asztalt, gyurmából alkottunk süteményeket, ősszel gesztenyéből állatfigurákat. Tamás csodálattal figyelt bennünket, ha néhanap sikerült idejében elszakadni a munkahelyéről. Hiába csábítottam közénk, nem volt türelme a pepecseléshez. Szívesebben vitte moziba a fiait, és alig várta, hogy nagyobbra nőjenek, és focimeccsre, úszni, korcsolyázni mehessen velük. Koncertekre velem jártak, a férjemet idegesítette a bugyuta szöveg, türelmetlenné tette minden, ami szerinte fantáziátlan és gagyi.

Tamásnak beindult és szépen fejlődött a vállalkozása, nem éltünk nagylábon, de nem kellett aggódnom az anyagiak miatt. Megengedhettem magamnak, hogy évekig otthon maradjak a fiúkkal, a pénzt pedig, amit a cikkek írásával kerestem, könnyű szívvel költhettem magamra. Szükségem is volt rá: az anyaság megváltoztatta a testem, elégedetlen voltam magammal. Jót tett néhány új ruha, egy röpke óra a fodrásznál vagy a kozmetikusnál. Fontos is volt, hogy ne hanyagoljam el magam: Tamással időnként vacsorázni mentünk, máskor az üzlettársai állófogadásaira, színházba, koncertre. Élveztem ezeket az alkalmakat, de egy idő után kevésnek bizonyultak. Állandó felnőtt társaságot igényeltem, önmegvalósításra vágytam, éreznem kellett, hogy hasznos vagyok. A könyvtári munka már nem tűnt megfelelőnek, elkezdtem munkát keresni. Félévnyi keresgélés után sikerült állást kapnom egy könyvkiadónál.

Itt ismertem meg Julit. Csinos lány volt, nálam néhány évvel fiatalabb. Magával ragadó, hatalmas mélybarna szeme, gyönyörű, hosszú szempillái, vállig érő, hullámos haja vonzóvá tette a mindig szép ruhákba öltözött, ápolt nőt. Komoly, zárkózott természete miatt nem erőltettem, hogy a közelébe férkőzzem, talán pont ezért lettünk egyre jobb barátnők.

Julinak nem voltak barátai. Az egyetemi kapcsolatai megszakadtak, ő pedig nem próbálta feléleszteni őket. Új ismeretséget nehezen kötött. A férje volt az egyetlen ember az életében, akihez ragaszkodott. Gyerekük még nem született, a szüleivel pedig hullámzó volt a viszonya. Havonta párszor eltöltött néhány órát a húgával, de őt sem érezte különösen közel magához, talán a nagy korkülönbség miatt. A barátságunk őszinte volt, és mindenféle elvárásoktól mentes. Úgy tűnt, mindent tudunk egymásról és soha, semmilyen körülmények közt nem árulnánk el a másikat. Ennek ellenére néha megérintett egy érzés, hogy Julinak titkai vannak. De nem faggattam. Az élet megtanított várni.

Jól éreztem magam a szerkesztőségben. Megtaláltam a nekem való munkát, élveztem, hogy szárnyalhatok. A gyerekekre ugyan kevesebb időm jutott, s emiatt néha furdalt a lelkiismeret, de Juli azzal nyugtatott, hogy ez természetes. Oviba, iskolába járnak, elkezdtek saját kis világot kialakítani maguk körül, és ez így van jól. Nem tudok minden pillanatban mellettük lenni, ezt egyszerűen el kell fogadnom. Próbáltam, de nem volt könnyű. Azt akartam, hogy biztonságban legyenek, érezzék, hogy számíthatnak rám. Tamással sok vitánk volt emiatt. Ha úgy láttam, kevés időt tölt a gyerekekkel, nem bírtam szó nélkül hagyni. Szerinte túlreagáltam a szülő-gyerek viszonyt, mivel nekem nem volt apám. Nemegyszer csúnya veszekedés lett a dologból, olyankor hetekig nem engedtem közel magamhoz. Az a kiolthatatlan szenvedély, amivel a házasságunk előtt szerettük egymást, amúgy is megfakult, amikor megszülettek a fiúk. Nem maradt egymásra energiánk, és ez nem tett jót a kapcsolatunknak.

Hagytuk, hogy közénk furakodjon az élet.

 *

 Ákos minden hétfő este, pontban fél kilenckor hívott fel. Miután végleg elköltöztem a fővárosból, ritkán találkoztunk, telefonbeszélgetéseink így értelemszerűen hosszúra nyúltak.

Intelligens férfi volt, orvos, de akadtak fura dolgai, amikhez ragaszkodott. Ilyen volt ez a hétfői telefonbeszélgetés is. Ha máskor hívott fel, tudtam, hogy valami halaszthatatlan közölnivalója lesz: vagy egy nagyon kellemetlen bejelentést tesz, vagy egy életbevágóan fontos kéréssel áll elő.

Ezúttal csütörtök délután csörrent meg a telefon. Mivel váratlan volt a hívás, libabőrös lettem az ismerős, ritmusos dallam hallatán, már előre felhergeltem magam, tartottam tőle, hogy összekapunk. Szóváltásunk a hétfő esti beszélgetésektől eltérően alig pár percig tartott, s ahogy az várható volt, miután vége szakadt, dühöngve pakoltam tele a sportszatyromat. Kapkodva húztam magamra egy rozsdabarna garbót és egy farmert. Alig félórám maradt a vonat indulásáig.

Sosem gondoltam volna, hogy egy macska miatt hagyok ott csapot-papot – azaz munkát, családot, kézirathalmazt és behűtött pezsgőt –, és utazom a fővárosba két nappal szilveszter éjszakája előtt.

Bár a munkámból kifolyólag rutinos utazó voltam, a hirtelen jött, lista nélkül csomagolós kiruccanások rendszerint kiborítottak. Idegessé, feledékennyé tettek. Nem írhattam össze, mit viszek, nem volt lehetőségem napokig tervezgetni, emiatt szinte törvényszerűen otthon maradt valami. Valami, amit a lehető legnehezebb volt pótolni, más forrásból beszerezni. Idővel levontam a tanulságot, jelen esetben is a legfontosabb dolgot pakoltam el elsőként: egy nehezen emészthető, nemszeretem kéziratot, amivel már jó ideje küzdöttem, minimális sikerrel. Mire a szerelvény célba ért, végre átrágtam magam az utolsó száz oldalon. Mondanom sem kell, hogy ez mekkora megkönnyebbülést okozott.

A szerző, Saldowsky Igor fiatal író volt. Első regénye, a Kétely nem csak hogy megdöbbentő közönségsikert aratott, de a literatúra ínyenceinek is perverz élvezetet jelentett. Saldowskyt még a legeltökéltebb kritikusok is zseniként emlegették.

Kiadónk igazgatója értelemszerűen azonnal lecsapott rá. Hónapokig próbáltuk magunkhoz édesgetni, hatalmas összegeket ajánlva fel a következő kéziratáért. Saldowsky persze tisztában volt különc stílusának értékével, bizalmatlanul hajította vissza újra és újra a szerződést; legalább fél évbe telt, mire beadta a derekát.