"Abban a világban élünk, amit kitaláltunk magunknak." Olga Tokarczuk - Hajtsad ekédet a holtak csontjain át

"Abban a világban élünk, amit kitaláltunk magunknak."

copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_instagram-bejegyzes_nevtelen_terv_masolata_masolata_masolata_kopia_kopia_1.jpg

„Tudja, néha úgy érzem, abban a világban élünk, amit kitalálunk magunknak.”

A Felvidéki Olvasóklub márciusi témája a krimi vagy thriller, s bár Tokarczuk regénye nem egy tipikus bűnügyi regény, Tamara, a Faltól falig könyvesvlog olvasásnépszerűsítője olyannyira meghozta hozzá a kedvem, hogy mielőbb el szerettem volna olvasni. Mint kiderült, titokzatos halálesetekből, gyilkosságokból? nincs is benne hiány.

A regény egy sziléziai faluban játszódik, ahol rejtélyes körülmények között meghal egy férfi. Aztán még egy, majd még egy... Janina Duszejko, nyugdíjas tanítónő különös elmélettel traktálja környezetét és a rendőrséget, szerinte a gyilkosságokért az állatok a felelősek. Bosszút állnak az embereken, amiért háborgatják és irtják az erdő lakóit. Az idős hölgy leveleit persze sem a rendőrség, sem a barátai nem veszik komolyan, s maga az olvasó is sokáig úgy érezheti, a kicsit zizi, bajaitól megkeseredett öreglánynak túlságosan színes a fantáziája. Janina egyébként is szívesen hangoztatja asztrológiával kapcsolatos elméleteit, valamint megrögzött állatvédő, ami egyesek szemében még komolytalanabbá, habókosabbá teszi.

Olga Tokarczuk regénye igazi csemege. Különleges hangulata, elgondolkodtató sorai sokunk kedvencévé tehetik. Az írónő csodás képekkel dolgozik, élethűen ábrázolja a környezetet, melybe történetét helyezi, szép stílusban ír, karakterei érdekesek, különlegesek. Nem kell velem egyetérteni, de nekem kicsit Szabó Magda regényeinek hangulatát idézte.

Az írónő bizarr és erős képekkel indít, az első oldalak elborzasztottak, később mégis lebilincselt és megnyert magának a regény. Bár lassan folydogál és bontakozik ki a cselekmény, egy percig sem unatkoztam olvasása közben. Élvezettel kóstolgattam a szöveget. Kedveltem Janina karakterét, bármennyire feszült, nyughatatlan és habókos is a hölgy. Örömmel megkóstoltam volna a mustárlevesét (fontolóra is vettem, hogy kipróbálom a receptet), és elbeszélgettem volna vele asztrológiáról, állatvédelemről. Talán még azt is hagytam volna, hogy kiszámolja a képletemet.

A könyv komoly mondanivalót rejt magában, az írónő nyíltan kampányol az állatok védelme mellett. Sokaknak talán sok lehet benne az asztrológiai fejtegetés, másokat megbotránkoztathat, hogy főhőse az ember elé helyezi az állatokat. De Tokarczuk minden mondata jelentőséggel bír, és azt gondolom, egy ilyen írás nem véletlenül hoz ki empátiát vagy felháborodást belőlünk. Miközben olvassuk, érdemes figyelni magunkat és elgondolkodni azon, amit tapasztalunk. Önismereti gyakorlatként is jól működik a kötet.

Számomra nem jelentett kihívást Tokarczuk regénye, örülök, hogy elolvastam, mert különleges élménnyel gazdagított. Tipikusan az az írás, ami még sokáig dolgozik az olvasójában, melyből főzés, vasalás, autószerelés, vagy éppen természetjárás közben villannak fel előttünk jelenetek, hogy még percekig, órákig merengjünk, agyaljunk rajtuk.

Néhány kérdés, ami felvetődött bennem a könyv kapcsán:

Vajon mennyit ér az emberi élet, és mennyire értékes az állatoké? Valóban jogunk lenne őket alánk helyezni, és azt hangoztatni, hogy Isten akaratából az ember szolgálata a dolguk? Nem volna-e már itt az ideje, hogy tiszteljük magát az életet, a természetet? Meddig élhetünk még abban a téves hitben, hogy jogunkban áll istent játszani?

Olga Tokarczuk a 2018-as Nobel-díj tulajdonosa. Mondhatnám hogy illendő, de inkább úgy fogalmazok: érdemes őt olvasni. Én magam is tervezem az írásaival való további ismerkedést, és gyanítom, hogy ezt a regényét is leveszem még a polcról.