"Olykor egyetlen emberré zsugorodik össze a világ." Sigríður Hagalín Björnsdóttir - A sziget

copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_instagram-bejegyzes_nevtelen_terv_masolata_masolata_masolata_kopia_kopia.jpg

„Néha pedig olyasmi is megesik, ami az egész emberiséget összerántja, mindannyiunk sorsát egybekapcsolja, mintha löketet kapna a gravitációs erő, és összeszűkülne a világ, egy pillanat alatt közelebb kerül minden, és minden ember emlékszik rá, hol volt, amikor megtudta, mi történt.”

 Izland lakossága egy napon arra ébred, hogy szó szerint megszűnt körülötte a világ. Képtelenség kapcsolatba lépni más országokkal, semmilyen távközlési eszköz nem működik, az internet összeomlott. Nem tudni mi történt. Mindenki más elpusztult rajtuk kívül? Vagy csak a technika játszik ilyen csúf és rémisztő játékot velük?

Telnek a hónapok, nem változik semmi. A külföldön rekedt politikai vezetőkről, ismerősökről, rokonokról nincs hír. Izland pedig szépen lassan az összeomlás szélére sodródik. A gazdaság romokban, az élelem és az emberek türelme fogytán.

Az írónő kreatív és hátborzogatóan hiteles történetben mutatja meg, hogy alakulna egy közösség sorsa egy ilyen katasztrófa esetén. Amire rámutat egyértelmű és logikus, bár valószínűleg ebben a formában még soha nem fordult meg a fejünkben. Pedig nagyon is reális a következtetés, hogy ha egy szigetország magára maradna a mai korban, az hosszú távon egyenlő a teljes pusztulással.

Az már az első oldalakon kiderült, hogy a stílus remek, a történet kiválóan építkezik, a szerkesztés is dicséretet érdemel. Az eleinte érdekes történet mind ijesztőbbé és lehangolóbbá válik, az olvasó egyre kényelmetlenebbül érzi magát. Nem csak a szomorú valóságban, de a fotelünkben is mind mélyebbre süppedünk. Az írónő mesterien mutat rá egy társadalom gyengeségeire, az emberi természet hibáira. A kegyetlenség bizony mindig is ott rejtőzött bennünk, még ha békeidőben hajlamosak is vagyunk megfeledkezni róla.

Szívszorító és rettentően fájdalmas szembesülni vele, ahogy szépen lassan eltűnik az emberekből az empátia, előtérbe kerül, és hatalmasra duzzad az egó. Mindenki ellenséggé válik; a külföldi turista betolakodóvá, a más nemzetiségű, bőrszínű, vérvonalú pedig élősködővé minősül. Aki tegnap még barát, kolléga, partner  volt, most persona non grata, akit nem bűn bezárni, megverni, megalázni, a halálba küldeni, hiszen a nemzet védelme mindennél előbbre való, a cél ez esetben is szentesíti az eszközt. Nem pazarolhatjuk az élelmet idegenekre, ha a saját gyerekeink is éheznek. Szívességet nem teszünk többé, a jogaidat is elfelejtheted. Az új világban mindenért súlyos árat kell fizetni. Add amid van: élelmet, ruhát, akár a testedet! A pénzed nem kell, rég elveszítette értékét.

Bár kemény, s talán kegyetlen is ez a regény, tükröt tart és fontos mondanivalóval bír. De vajon hányan merünk belenézni ebbe a tükörbe annak biztos tudatában, hogy nem fog tetszeni, amivel szembesülünk?

Ne ijedjetek meg a kötettől, bátran emeljétek le a polcról. Igazságtalan volna alulértékelni, távolságot tartani tőle csak azért, mert esetleg lehúz, és depresszívvé tesz. Pont az a cél, hogy hatni tudjon ránk, és gondolkodóba ejtsen.

Én a mai naptól a kedvencek közt tartom számon ezt a regényt. Azt gondolom, érdemes elolvasni, mert amelett, hogy felnyitja a szemünk, értékes olvasmányélménnyel gazdagít.

Sok ilyen regényt kívánok még magunknak. Talán, ha minél többen elolvassuk a hasonló írásokat, sokunkat gondolkodóba ejt, és hajlandóságot mutatunk végre rá, hogy változtassunk az életünkön, a világon, ami a jelenlegi formájában egyre inkább élhetetlenné és elviselhetetlenné válik.