„Mindig attól tartunk a legjobban, ami a leginkább hasonlatos hozzánk”

Az Éjféli palota a Köd trilógia második kötete. Carlos Ruiz Zafón misztikus kalandregénye a trilógia első részétől (Köd hercege) teljesen független mű, az is bátran kézbe veheti, aki csak most jutott arra az elhatározásra, hogy megismerkedik a spanyol szerző írásaival. Bár, ha tőlem kérne bárki is tanácsot, első körben nem ezt a regényt ajánlanám.

Az Éjféli palota a harmadik Zafón régény, amit olvastam, és ezzel voltam a legkevésbé elégedett. Másokkal ellentétben számomra egyáltalán nem fontos, hogy kinek is íródott a mű, ugyanolyan várakozással fogtam neki, mint bármely más, akár felnőtt regénynek. Itt jegyezném meg, hogy az Éjféli palota kategóriája szerint ifjúsági regény, bár a szerző az előszóban utal rá, hogy kilenctől kilencvenéves korig bárkinek szívből ajánlja.

Egy szomorú sorsú ikerpár rejtélyes történetét meséli el a regény, melyet a St. Patrick’s árvaház tizenhat éves lakóinak titkos testvérisége, az Eljövendők Társasága, egy elszabadult, lángoló vonat, és egy hátborzongató, bosszúszomjas démon tesz még izgalmasabbá. Ezek után felmerül a kérdés, hogy ez a vérfagyasztó mese miért nem érte el nálam  a kellő hatást, hiszen minden adott volt ahhoz, hogy Zafón regénye felülmúlja a várakozásaimat.

A könyv háromnegyed részéig sikerült fenntartania az érdeklődésemet, fordulatos, kellően borzongató cselekmény bontakozott ki az oldalakon, de egy ponton kezdtem kevésbé érdekesnek, túlmisztifikáltnak érezni, ráadásul olyan megoldásokkal rukkolt elő a szerző, melyek csalódást okoztak. Zafón védelmére felhozhatnánk, hogy ezt a regényét fiatalon, huszonéves korában írta, csakhogy a trilógia első kötetében már bizonyítást nyert, hogy tehetsége és kiemelkedő fantáziavilága csodákra (vagy legalábbis remek prózai művekre) képes.

A szerző szépen, gyerekek számára is érthetően fogalmaz, karakterei szerethetőek, az Eljövendők Társaságának összetartása példátlan. Tetszett, hogy kiállnak egymásért, igaz barátsággal és elfogadással fordulnak egymás felé, önzetlenek, áldozatkészek. Még, ha mesebeli és talán irreális is ez az erőteljes kapcsolódás, úgy éreztem, egy ilyen (fogjuk rá, hogy fiataloknak írt) történetben abszolút helyt adhatunk neki.

S ha a világszerte második legolvasottabb spanyol szerző neve nem bírna elég vonzerővel, az Európa Kiadó csodás borítóval tette még vonzóbbá ezt a trilógiát, melyet méltán szeretne minden Zafón rajongó a könyvespolcán tudni.

Bár erősen megoszlanak a vélemények arról, a trilógia első vagy második része sikerült-e jobban, s a moly.hu értékelései alapján én vagyok kisebbségben a véleményemmel, miszerint a Köd hercege az olvasmányosabb, azt hiszem, mindannyian kíváncsian várjuk a trilógia harmadik részét (Szeptember fényei). Biztos vagyok benne, hogy ismét magával ragadó, eseményekkel teli történetet kapunk.