„Az ember azt hiszi, szeretné, hogy valóra váljon, amit kíván. Pedig nem. Az ember soha nem akarja, hogy teljesüljenek a vágyai.”

A fény családja vagyunk, ismételgeti a sikeres színésznő anya, Linda Boström Knausgard új regényében, de az olvasó számára már az első soroknál világossá válik, hogy a családban, melyről a kötet szól, régóta sötétség uralkodik.

Az Isten hozott Amerikában az írónő szerint nem önéletrajzi írás, bár a szerző nem tagadja, saját tapasztalatokból építkezett.

A történetet a tizenegy éves Ellen meséli, az olvasó mégis joggal érezheti, hogy egy felnőtt nő visszaemlékezéseit olvassa, aki gondolatait rendezve, a szemünk előtt éli újra a fájdalmas múltat.

A család szenved az alkoholista, depressziós apa terrorjától, Ellen a haláláért imádkozik, ám amikor az váratlanul bekövetkezik, a kislány oly mértékű felelősséget érez, hogy némaságba menekül, feladva addigi személyiségét, életét. A saját magára erőltetett elszigeteltséggel sem családja, sem környezete nem tud mit kezdeni. Mivel többé senki előtt nem tárja fel féltett lelkivilágát, annak zűrzavarában teljesen magára marad.

Az anya nem nyújt segítő kezet, vakon reméli, hogy magától oldódnak meg a dolgok, hogy lánya felhagy végre a daccal, és újra kommunikálni kezd.

A báty alattomos, kiszámíthatatlan kamasz, aki mintha folyton az alkalomra várna, hogy lecsaphasson, Ellen érezhetően fél tőle. Folyamatosan ott lebeg a levegőben a fizikai bántalmazás lehetősége, de komoly incidensre soha nem kerül sor, az anya pedig mintha nem is akarná észrevenni, vagy szándékosan hunyna szemet a testvérek feszült kapcsolata felett.

A családtagok együtt, mégis egymástól elszigetelve élik saját kis életüket, az anya szerepeibe menekül, végig azt éreztem, nem csak a színpadon, de otthon is játszik, ahogy a helyzet éppen megkívánja, úgy váltogatja álarcait. A fiú a zene világában keres vigaszt, Ellen pedig, akit apja szelleme kísért, igyekszik kerülni lakótársait, nem útban lenni.

A karakterek halványan körvonalazódnak, a mesélő csapongva idézi fel emlékeit, éppen csak annyit enged megismernünk a szereplők személyiségéből, ami világossá teszi a kislány helyzetének súlyosságát, s inkább a cselekményre helyezi a hangsúlyt.

A szerző tragikus, nyomasztó hangulatot teremt, az utolsó oldalakon sem kínál feloldozást. Időnként baljós történéseket vetít előre, melyek aztán mégsem következnek be, én személy szerint végig valami megdöbbentő, tragikus, kegyetlen történésre számítottam, esetleg egy sötét titok napfényre kerülésére. Az írónő remekül fenntartotta bennem a nyugtalanságot, rossz előérzetet. Ellen lelkivilága, megélései is könnyen zavarba ejthetik az olvasót, kényelmetlen fészkelődésre késztetnek.

Az írónő szépen fogalmaz, a könyv jól olvasható, sodró, s bár nem egy üdítő olvasmány, egy szuszra a magunkévá tehetjük. Regénynek nem mondanám, sokkal inkább egy hullámzó belső monológ, mely legfőképpen a pszichénkre próbál hatni, én úgy tapasztaltam, remek eredménnyel.

Az Isten hozott Amerikában különleges olvasmányélményt nyújt, bár nem való mindenkinek. Joggal érezheted lehangolónak, lelkileg túlságosan kimerítőnek, mégis úgy gondolom, érdemes próbálkozni vele, s ha másként nem megy, kisebb adagokban, lassan emészteni.

(Szándékosan nem tértem ki az írónő nevére, mely sokunk számára ismerős lehet. Úgy gondolom, minden író megérdemli, hogy önmaga nagyszerűségéért olvassuk írásait.)