Amikor először látta őt, könyv volt a kezében. Egy padon ült az egyetem parkjában, tavasz volt, zöld, édes, szereleméhes május. A nyúlánk, csontos srác Dosztojevskij Bűn és bűnhődés című remekét olvasta, hosszú lábait maga elé nyújtva mélyedt el a regényben, sötétbarna haján vidáman táncolt a tavaszi napfény.

A lány egy fának dőlve állt, úgy tett, mintha várna valakit, s közben elbűvölve figyelte a fiút. Sosem látta még azelőtt, pedig nem tűnt gólyának, sokkal inkább végzős bölcsészhallgatónak. Odasétált, leült mellé a padra; egészen a szélére, nem merészkedett ennél közelebb. A fiú nem nézett fel. Blanka percekig feszülten várta, hogy észrevegyék. Az mégsem lehet, hogy szó nélkül maradjon egy ilyen merész közeledés; egyértelműnek kell lennie, hogy nem véletlenül ült le pont erre a padra, amikor körülöttük az összes többi üres! A fiú tekintete elszántan falta a sorokat, csak a keze mozdult, ha lapozni kellett. A lány számára egyre kényelmetlenebbé vált a helyzet. Talán meg kellene szólítania, hogy észrevegye végre? Nehéz volt leplezni nyugtalanságát: hátradőlt, keresztbe vetette a lábát, a haját igazgatta.

A fiú tekintete először a lány térdére tévedt, ott elidőzött egy hosszú pillanatig, aztán szép lassan elindult felfelé a combján, fel a csípőjére, lassan kúszva, óvatosan érte el a nyakát, megtorpant a göndör tincseken, aztán a lány arcára siklott. Egyenesen a szemébe nézett, határozott hangon kérdezte meg:

– Volna kedved egy kávéhoz?

A lány szaporán bólogatott, félénk mosoly jelent meg a szája szegletében. A fiú összecsukta a könyvet, s mielőtt a táskájába csúsztatta volna, megkérdezte:

– Olvastad?

– Háromszor – válaszolt a lány, a fiú arcán pedig szétterült az elégedettség.

Azonnal értették egymást: egyformán gondolkodtak, alig akadt kérdés, amiben ne értettek volna egyet. Ha kifogytak a szóból, az irodalom mindig ott volt, biztonságot nyújtott, összekapcsolt, egyben tartott. A lány szerette, hogy a fiú kezében folyton ott egy könyv. Jól állt neki ez az intellektuális megjelenés, Blanka akkor látta őt a legvonzóbbnak, amikor belefeledkezett az olvasmányaiba, arcán pedig mulatságos játékot produkáltak az érzelmek.

Aztán ahogy teltek az évek és sokasodott a munka, a férfi esténként fáradtan rogyott a tv elé, egyre ritkábban vett könyvet a kezébe. Blankát elszomorította ez a változás. Jól ismerte a férjét, tisztában volt vele, hogy Lázárnak kell a lelki töltődés. Úgy érezte, nem engedheti, hogy teljesen elforduljon a könyvektől. Törni kezdte a fejét, és furfangos női logikája gyorsan megoldásra akadt. Ha közös programnak választanák, talán Lázár is szívesebben áldozna az irodalomnak. Megkéri őt, hogy esténként, vagy késő délután, jelöljenek ki egy órácskát, amikor a férfi felolvas neki. Régen, a kapcsolatuk elején is volt rá példa nemegyszer: kiültek a parkba egy pokrócra, a férfi, akár egy színész, beleéléssel, élvezettel olvasott. Lázárnak gyönyörű az orgánuma, öröm volt őt hallgatni.

A férfi elcsodálkozott az ötleten, de nem keresett kifogásokat, szíven találta, lelkessé tette a nosztalgia. Vacsora után, hat órakor, ezentúl minden egyes nap, határozták el. Nyáron a kertbe ültek ki a diófa alá, télen a kandalló elé kucorodtak. Blanka limonádét vagy teát készített, aprósüteményt rakott kistányérra, idővel kész rituálévá nőtte ki magát a közös elfoglaltság. Mindketten élvezték. Néha cseréltek: Blanka olvasott fel, de csak, ha Lázár már a szemét is alig bírta nyitva tartani a fáradtságtól. Azt sem bánták, ha a férfit álomba ringatta felesége lágy, búgó hangja. Blanka nem hagyta félbe a fejezetet, meggyőződéssel hitte, hogy Lázárhoz az álomhatáron túl is eljutnak a szavai.

Minden pénzüket könyvekbe fektették, büszkék voltak hatalmas könyvtárukra.

– Miért nem utaztok, láttok világot inkább, szereztek közös élményeket? – értetlenkedett a fiuk.

Lázár így válaszolt:

– A könyvek segítségével bárhová eljuthatunk. A történeteken keresztül rengeteg csodát élhetünk meg együtt. Számunkra nincs ennél szebb utazás.