Vannak könyvek, melyekkel az ember sokáig barátkozik. Leveszi a polcról, belelapoz, aztán a helyére teszi. A folyamat jó néhányszor megismétlődik, mire elérkezettnek érezzük az időt az olvasásra.

Sokszor indokolatlanul állunk hadilábon a klasszikusokkal. Ha a gimiben kötelező, igyekszünk valahogy megúszni, ha csak tanulunk róla, meg sem fordul a fejünkben, hogy kézbe kellene venni, örülünk, hogy nem kell kínlódni vele. Jó esetben, felnőttként mégis a hatalmába kerít valami furcsa hiányérzet, és bepótoljuk mulasztásainkat.

Márquez regénye, a Száz év magány, az én nagy mulasztásom. Évek óta készültem rá, hogy elolvasom, nem csak azért, mert sokak kedvence és sokan ajánlották, hanem mert mindig olyan érzésem volt ezzel a regénnyel kapcsolatban, hogy nem halhatok meg úgy, hogy nem ismerkedem meg vele.

A megérzésem ezúttal sem tévedett: a Száz év magány valóban különleges történet. Csodálatra méltó Márquez fantáziavilága, mellyel a Buendía család száz évet átívelő történetét szövi, majd négyszáz oldalon keresztül. Ebben a famíliában minden személy különleges karakter, az író sokféle színnel és árnyalattal töltötte meg életüket, egyéniségüket.

A Buendía család históriája cselekményben gazdag, sok szomorúsággal, csekély vidámsággal teli. Olvasása közben hatalmába kerített az érzés, hogy egy elátkozott família életébe kaptam betekintést, melynek tagjai nagyon ritkán boldogok, és kivétel nélkül mind magányosak. A párban élők legalább annyira, mint az egyedül, társ nélkül sínylődők. Bármennyire is különlegesek, bármilyen előnyös adottságokkal rendelkeznek, a boldogságra mégis képtelenek: a hős felkelő ugyanúgy, mint a világraszóló szépséggel megáldott leány. Fájdalmas felismerés volt, hogy ebben a regényben nincs szeretet. Mindent elsöprő szenvedély, állati ösztönt meghazudtoló vad vágy annál több, de szeretet nincs. A családtagok önpusztító életmódja, önsanyargatása, érzelmi játszmái megdöbbentőek. A szerelmeket rokoni szálak keserítik, s a malacfarkú utód nemzésének félelme ott lapul az amúgy is meggyötört lelkek mélyén. Ami a testi örömöket, az élet élvezetét illeti, az önmegtartóztatás nem éppen erős oldaluk.

Márquez meseszerű világot teremt. Az olvasó majdnem teljesen biztos lehet benne, hogy Macondo az a város, ahol bármi megtörténhet. Bár lakói igencsak különlegesek, a történések pedig nagyon is valószínűtlenek, s bár a szeretet és boldogság az, ami a Buendía család életéből a leginkább hiányzik, történetük cseppet sem nyomasztó, sokkal inkább varázslatos. A regény végig sodró és érdekes, Márquez nem egyszer ügyesen villantja meg tagadhatatlan humorérzékét. Az író csodálatosan fogalmaz, úgy meséli el ennek az abszurd népségnek a mindennapjait, hogy közben egy pillanatra sem hagyja lankadni olvasói kedvünket.

Bár különös misztikum övezi a regényt, úgy gondolom, felesleges tartani tőle, s valami rettentően nehéz olvasmányként gondolni rá. Akit mindeddig ez a félelem tartott vissza, annak csak ajánlani tudom, hogy szánjon rá néhány nyugodt, csendes órát, és tegye magáévá a könyvet.

Nem azért, mert a Száz év magány c. regényt illik elolvasni, hanem mert kétségtelenül érdemes.