Megígértem anyának, hogy nem fogok sírni. Két kezébe fogta a kezem, úgy guggolt elém. Csak egy pillanatra engedte el, hogy elsimítsa arcomból a rakoncátlan tincseket. A szemembe nézett – keményen, ahogyan a felnőttek néznek mások szemébe, ha valami nagyon komoly és felelősségteljes dolgot készülnek mondani -, és magasra emelte a hangját:
– Ígérd meg!
Én pedig megígértem. Megígértem úgy, ahogy a felnőttek ígérnek egymásnak mindenfélét, csak ők velem ellentétben sokszor nem tartják meg a szavukat. Nyolc évvel ezelőtt anyám hűséget ígért apámnak egy napsütéses őszi délutánon…
Elengedte a kezem és felállt, még egyszer megsimogatta az arcomat, aztán fogta a barna kerekes bőröndöt, és kisétált vele az ajtón.

– El kell utaznom egy időre – mondta. – Anna nagynénédet látogatom meg. Most, hogy megszületett a negyedik gyereke, ráfér egy kis segítség. Ha már nem lesz rám szükség, hazajövök.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte, engem pedig elfogott valami megmagyarázhatatlan, keserű szomorúság. Az ablakban állva a függöny mögül néztem, ahogyan lemegy a lépcsőkön és az utcára lép. A hatalmas kalap eltakarta a fél arcát, a pöttyös nyári ruha gyengéden ölelte körül az idomait, a tűsarkú szandál kiemelte vékony bokáját. Léptei és mozdulatai kecsesek voltak, akár egy zárdában nevelkedett úrinőnek. Pontosan tudtam, hogy anyám soha nem szállna fel egy vonatra ehhez hasonló ruházatban. Pár perccel később egy nagy, fekete autó csomagtartójába pakolta a bőröndjét, aztán beszállt a hátsó ülésre. Nem taxi volt…
Évekig tartottam magam az ígéretemhez. Nem sírtam, ha csúfoltak az iskolában, és a fiúk mókából megcibálták a hajam. Keményen tartottam magam, amikor a rossz jegyeim miatt apa büntetésből szobafogságra ítélt. Egyetlen könnycseppet sem ejtettem, mikor leestem a diófáról és eltört a karom. Akkor sem, mikor egy hét után kirúgtak az első munkahelyemről, és merő rossz szándékból tolvajnak bélyegeztek. Könnyek nélkül tűrtem, ha bántottak, ha megaláztak, ha megütöttek, amit Dénes, a férjem nem egyszer megtett. Higgadt maradtam, mikor a fiamat a rendőrségről kellett hazahoznom, mert bevitték utcai verekedés miatt.
Anyám kemény tekintete, kezének érintése, a hatalmas kalap s a pöttyös nyári ruha újra és újra megelevenedett előttem, akárhányszor félelmemben, kétségbeesésemben elgyengültem volna.
A legélesebb emlékem anyámról a barnászöld szempár, amely mindig szomorú volt, bármikor is néztem bele. Anya sokat sírt. Titokban, mikor azt hitte, senki sem látja. Nem tudhatta, hogy én mindig vele voltam: a sarokból, a bútorok mögül, az asztal alá bújva figyeltem őt. Az árnyékába csimpaszkodva, a távolból vigyáztam fáradt mozdulatait; a közelébe merészkedni ritkán volt bátorságom. Szinte soha nem engedte, hogy hozzábújjak, csak akkor ölelt, ha ő érzett rá késztetést. Hatévesen még úgy gondoltam, élvezi az egyedüllétet, s hogy a magánynál jobban, talán csak a könyveket szereti.
Délutánonként gyakran a verandán lévő hintaszékbe ült, és pillanatok alatt elmerült egy-egy regényben. Ha már nagyon hiányzott a közelsége, mellé kuporodtam a földre, felhúzott térdemre engedtem az állam, és némán bámultam a kertet. Boldog voltam, hogy mindössze karnyújtásnyi távolságra vagyok tőle.
Könyvvel a kezében, anya mindig egy árnyalatnyival boldogabbnak látszott. Ha kértem, hangosan olvasott, átéléssel és vágyódással ejtette ki a szavakat, mint aki a betűkön keresztül próbál elrugaszkodni egy másik világba.
Sok ehhez hasonló délutánon gyakorolta az elrugaszkodást, míg végül egy napon valóban elrugaszkodott. Csontszínű szalmakalapban és pöttyös ruhában. Tőlem, apától és a háztól, mely nyolcévnyi rabság után engedte szabadon.
Harminchárom év telt el, s én ismét annál az ablaknál állok. A függöny, mely mögül anyámat figyeltem, megsárgult és megkopott azóta. Apámnak hiába könyörögtem, nem hagyta, hogy újat vegyek helyette. Mindenhez ragaszkodik ami anyámra emlékezteti.  A ház az egyetlen, ami az évek során változatlan maradt. A kertünk kapuja ma is ugyanúgy nyitva áll, mint ahogy anyám felejtette, mikor kihúzta rajta a kerekes bőröndöt. Apám minden egyes nap várja, hogy végre hazatér, és mosolyogva becsukja maga mögött.
Apa belemerevedett a kényszerű változatlanságba. Képtelen tudomásul venni, hogy saját, elszigetelt világán kívül minden más új fordulatot vett. A városban élénkebb lett a forgalom, és gondterheltebbek lettek az emberek. Ideges arckifejezéssel sietnek ismeretlen célok felé, és már egyikük sem visel hatalmas karimájú, csontszínű szalmakalapot. A házak nagyra nőttek és a rózsák eltűntek az ablakok alól.
Apám csupasz, egyhangú világától mindez kétségbeejtően távol esik. Mindent megtesz, hogy távol maradhasson tőle, hogy semmi esetre se kelljen a részesévé válnia. Naphosszat a hintaszékben ül a verandán, és a kaput bámulja. Időnként anyám könyveit veszi elő, mintha azokban keresne magyarázatot. Sokszor hetekig egyetlen szót sem szól.
Most is némán érinti meg a vállam, s nyújtja felém a gyűrött papírlapot. Az agyonolvasott levél súlya meghaladja az erejét, kicsúszik az ujjai közül, és a földre hull. Nézem, ahogy az asztal alá csúszik, és nem nyúlok utána. Az idő és az emlékek markolják a gyomrom, ujjaim, akár egy hatalmas legyező, maguk mögé rejtik vonásaimat. Ismeretlen, vagy csupán régen feledett érzés, amint a könnyek megállíthatatlanul végigfolynak az arcomon.
Harminchárom év után ismét sírni tanulok. Most már szabad. Anya örökre elment. Nincs már kinek megtartani a szavam.