A lakás csendes, a gyerek alszik, a nő az ablaknál áll, bámulja a kivilágított várost; a múlton mereng, a fiatalságán, a házasságuk első néhány évén. Milyen más volt akkoriban minden! Szórakozni jártak, barátokkal vacsoráztak, kirándultak, na és persze imádták a mozit. Nem volt hét, hogy ne ültek volna be egy jó kis filmre, a férje akkor még bármit megnézett vele, mindig Évi választhatott. Milyen szerelmes volt akkoriban Zoli, mindent megtett, csak hogy együtt legyenek. Ezért nem kell túlgondolkodni az éveket, hanem pár hónap után összeházasodni, érvelt a barátnője. Ha évekig hülyítitek egymást, elmúlik a varázs, s mire az oltár elé álltok, alábbhagy a nagy szerelem.
  Zoli gyakran nem is figyelt a filmre, őt bámulta homályos tekintettel. Magához húzta és a szájára tapadt, mintha azok a csókok nem várhattak volna a film végéig. Hatalmas adag popcornt vettek és egy nagy pohárból szürcsölték a kólát, mindenből a közös volt a jó. Ha nem volt kedvük kimozdulni, összebújtak a kanapén, és a plazmán nézték a filmeket. A popcorn persze nem maradhatott el, csak jobban oda kellett figyelni, mert Évi rendmániája nem bírta el, hogy egy darab is a földön landoljon.

  Amikor megérkezett a kicsi, hirtelen, minden átmenet nélkül szakadt vége a romantikának.  A nőt lekötötte a gyerek, folyton fáradt volt, este örült, ha aludhatott néhány órát, gyorsan leszoktak a filmekről.
  Zoli magányos volt. Már a haverokkal sem járt el, furdalta a lelkiismeret, önző dolognak tartotta, hogy ő szórakozzon, miközben a felesége folyton egyedül van a gyerekkel, s bár nem szól, a tekintete minduntalan egy kis magára szánható időért könyörög. Itthon maradt, és esténként egyedül gubbasztott a kanapén, unottan kapcsolgatta a tévét, dühöngött a rengeteg reklám miatt, végül elszenderedett valami ócska műsoron. A legtöbbször reggelig kint maradt, ott nem zavarta a gyereksírás, nyugodtabb volt az éjszaka, másnap kipihentebben indulhatott dolgozni.
  Évi eközben szomorúan bámulta odabent az ágy üresen maradt oldalát, ha a hajnali szoptatásnál tudatosult benne, hogy a férje megint a nappaliban maradt. Ő is magányos volt. Kis kiflibe vágyott gömbölyödni, és a férje mellkasához simítani a hátát, érezni a testmelegét, hallani az egyenletes, egyre halkuló szuszogását. Miközben a pici ember fejét simogatta - aki mohón cuppogott a mellén, akinek az érkezését annyira várták mindketten -, azzal gyötörte magát, bár volna elég ereje mindkettőjükre. Pár év és helyreáll a rend, biztatta a barátnő. Igaz ritkábban, de lesz megint mozi, meg itthon összebújós filmnézések, ha már elaludt a gyerek. Zoli visszaköltözik a hálószobába, és te sem alszol el abban a pillanatban, ahogy a párnára hajtanád a fejed.
  S valóban: milyen gyorsan elrepült ez a pár év! Csak az nem szerepelt a tervek között, hogy itt áll majd egyedül az ablakban, magányosan bámulja a várost, miközben Zoli valami hülye akciófilmen ül a moziban. Manapság már nem érdekli a romantika. Senki kedvéért nem szenved végig egy nyálas filmet, ami teljességgel irreális. Az élet más, csak a nőket lehet azzal kábítani, hogy minden ugyanolyan maradhat évekig. Mert a nők hárítják a realitást, inkább az illúzióba menekülnek. Ezt mondta Zoli, mielőtt kilépett volna az ajtón aznap este.