A kommunikáció alapvető emberi szükséglet. Már kicsi gyerekként is próbáljuk felhívni magunkra a figyelmet, közölni a mondanivalónkat, miközben égünk a vágytól, hogy figyeljenek ránk, hogy szóljanak hozzánk.

Én személy szerint nagyon szeretem az egyedüllétet, bizonyos időközönként kifejezetten igényt tartok rá, hogy elvonulhassak, és kettesben lehessek magammal. Ilyenkor főzök egy jó kávét, gyertyát gyújtok, berakok valami kellemes zenét, kézbe veszek egy könyvet, esetleg a gondolataimba merülök, és ha éppen kedvem van hozzá, papírra vetem azokat.

Mégis időnként rám tör a vágy, hogy leüljünk páran, és elmeséljük egymásnak életünk történéseit, vagy jókat vitatkozzunk a világ dolgairól. Mindig is szerettem az emberek társaságát, egy jó beszélgetés hihetetlen módon képes feltölteni. Az egyetemi évek legkedvesebb emlékeit őrzöm azokról az estékről, mikor a bérelt családi ház (hatan laktunk egy háromszobás vidéki házban, közel az egyetemi városhoz) konyhájában összeült a banda, főztünk, kártyáztunk és hatalmasakat beszélgettünk. Már akkor sem érdekeltek a vad bulik, a füstös, telezsúfolt helyek az üvöltő zenével, ahol nem értettük egymás szavát. Még ma is kiakaszt, ha beülök egy kávézóba beszélgetni valakivel, és olyan hangerővel üvölt a zene, hogy kénytelenek vagyunk túlkiabálni azt.

Azt gondolom, az emberi kapcsolatok nyakán akkor kezd szorulni a hurok, ha a felek képtelenek kommunikálni egymással, ha elfogy a mondanivaló. Azok a barátságok, melyekre jellemző, hogy a felek bármekkora szünet után is ott tudják folytatni a beszélgetést, ahol anno abbamaradt, a végtelenségig fent tudnak maradni. Ahol viszont nincs miről beszélni, ott ritkulni kezdenek, majd teljesen elmaradnak a találkozások.

Szomorú azt látni, hogy éttermekben, kávézókban, az emberek az asztalnál ülve a mobilt nyomkodják, ahelyett, hogy a társaságukban tartózkodó személlyel osztanák meg a gondolataikat. Nyaralás alkalmával sincs ez másként. Hiába a tenger, a csillagfény, a romantika, szerelmespárok elmélyülve babrálnak a mobillal, és közben fogalmuk nincs, mi történik körülöttük. Az üdülésüket töltő családoknál ugyanez a helyzet. Az ember naivan azt gondolná, azért próbálunk kiszakadni a mindennapjaink mókuskerekéből, hogy végre egymásnak szenteljünk néhány napot.

Nemhiába a mondás, hogy a legértékesebb dolog, amit a másik embernek adhatsz, a minőségi, együtt töltött idő; amikor nincs mobil, nincs internet, csak az egymás felé irányuló maximális figyelem.

A közösségi oldalak lehetővé tették, hogy könnyedén tarthassuk a kapcsolatot, hogy mindent tudjunk a másikról, hiszen folyamatosan kommunikáljuk egymás felé a nap történéseit. Mindent mások arcába tolunk, ha akarják, ha nem. A hetedik szomszéd is tisztában van vele milyen a karácsonyfánk, miféle nyavalya gyötör éppen és mit főztünk vacsorára.

Ez a rengeteg, kéretlen információ kelti bennünk végül azt az érzést, hogy mindent tudunk az ismerőseinkről, rokonainkról, barátainkról; szükségtelen leülni egy kávé mellé. Végül is mi újat akarnánk még elmondani egymásnak? Így is sokkal többet tudunk, mint amit tudni szeretnénk, mint amit tudnunk kellene. Pedig az volna a normális, ha felnőtt emberként igényünk volna rá, hogy szemtől szembe cseréljünk véleményt, és osszunk meg egymással értékes gondolatokat.

Félek elképzelni az unokáink jövőjét. Vajon mi módon tudatják majd az érzéseiket, a félelmeiket, az örömüket, bánatukat? Lesz még, aki szégyenlős mosollyal, odabújva vall szerelmet? Aki el meri mondani, hogy mit szeretne, vagy azt, mit csinálna másként? Képesek lesznek még két értelmes mondatot váltani egymással? Kitől tanulják majd meg, hogyan is kell, ha már a szüleik is mobillal a kezükben jönnek a világra?

Aki Messenger üzenetben, a szomszéd szobában gubbasztva kéri meg a gyerekét, hogy vigye le a szemetet, ne csodálkozzon, ha a csemete szerelmi életéről, sikereiről és kudarcairól  is majd a Facebook profilját olvasgatva értesül.

A tavalyi év pozitív hozadéka, hogy megnőtt bennünk az igény rá, hogy a közelünkben érezzük azokat az embereket, akik fontosak a számunkra. Bízzunk benne, hogy az idei végre lehetőséget kínál rá, hogy ennek a késztetésnek eleget tehessünk.