Ágyam szélén hajnalt teremtettél,
s harmatcseppé vált az indulat,
hiszékenyen szédültem a mába,
megidézve tiszta arcodat.

Az ébredés valóját megértve,
képeinkről festve a jelent,
csodáltam a törékeny létezést,
új voltál, de mégsem idegen.

Kincseimmé formálódtak szavak,
s megsejtette önmagát az én,
sötétségbe burkolt félelemmel,
buzdított a léha szenvedély.

Visszatérni, lépni előre, vagy hátra…
kétség szülte lomha pillanat,
megőrizlek magamban a fénynek,
ha csillapodik majd a bódulat.

Ha tekinteted mélysötétje biztat,
lágyan perzsel, mégsem éget el,
nem kérek a kíméletes jóból,
mi ajkaidról engem énekel.

Kegyelemért térdeljen a bűnös,
én a mindenért egy életet adok!
Hitet, múltat, a késztetést az újra,
ha érted éltem, érted is halok.