Vannak találkozások, melyek feltöltenek, vannak emberek, akikkel, ha szembe találod magad érzed, hogy dolgotok van egymással. A tanító pedig néha egészen hihetetlen alakban érkezik.

Pár évvel ezelőtt különös találkozásban volt részem. Egy kedves barátnőmnél jártam, kinek akkor kétéves kislányát hónapok óta nem láttam, az utolsó találkozásaink vagy gyerekmentes kávézós programok voltak, vagy ő ugrott be hozzám egy órára beszélgetni. Amikor utoljára láttam a kicsit, még csak szavakat mondott, így most teljesen elbűvölt az a bájos kétéves, akivel szemben találtam magam. Csacsogott… édesen, közvetlenül, pillanatok alatt a bizalmába fogadott és igényt tartott a figyelmemre. Ha a barátnőm akkor azzal áll elő, hogy magunkra hagy bennünket és beugrik másfél órára a városba, hogy elintézze a dolgait, szemrebbenés nélkül beleegyezem. Gyurmáztunk, homokoztunk, és végül sokkal több jutott belőlem a kicsinek, mint a barátnőmnek, aki szinte teljesen háttérbe szorult.

Aki ismer, tudja, hogy abszolút fiú párti vagyok, már tizenöt évesen biztos tudattal közöltem az anyukámmal, hogy fiú unokája lesz (majd egyszer), elképzelni sem tudtam soha, hogy lányom szülessen. Mindig úgy éreztem, nem vagyok lányos anyukának való, gyereknek is fiús kiscsaj voltam, fociztam, fára másztam, babázás helyett a pisztoly, a kisautó és a focilabda érdekelt. Mindig jól megértettem magam a másik nemmel, úgy gondoltam, sokkal ügyesebben nevelnék egy kisfiúból férfit, mint egy kislányból igazi, tip-top nőt.

Ez a kis hölgy viszont teljesen elbűvölt, napokig nem tudtam kiverni a fejemből a mosolyát, a kedves gesztusait, azt, ahogy kommunikált velem. És életemben először átsuhant az agyamon, hogy talán mégis… egy ilyen kis hölgy mégis a szívembe tudná lopni magát. Na, de ez a hajó már elment, nem vagyok az a típus, aki negyven felett még babaprojektbe fog, az életem egészen más szakaszba érkezett, önmegvalósítás és testi-lelki kiteljesedés van napirenden. Élvezem, hogy a fiam kész egyéniség, akinek véleménye és eszméletlen humora van, aki bölcsebb és érettebb, mint a kortársai, akivel, ha éppen olyanja van, remekül el tudunk beszélgetni.

Barátnőm kislánya viszont azóta is gyakran az eszembe jut, izgalommal és kíváncsisággal várok minden újabb találkozást. Mégpedig azért, mert rég töltődtem fel annyira emberi lény társaságában, mint a picur közelében azon a bizonyos délutánon. Ráadásul nagyon hamar éledezni kezdett bennem a gondolat, hogy nekem ezzel a gyerekkel dolgom van, ez a pici leányzó komoly dolgokat készül tanítani nekem, méghozzá vélhetőleg saját magamról, saját nőiségemről.

Nem ez volt az első eset, hogy valaki váratlanul a látóterembe lépett, az egyik pillanatról a másikra kezdett el foglalkoztatni a személye és tudtam, hogy dolgunk van egymással. Természetesen bevonzani, sőt beengedni is csak akkor tudjuk a fejlődésünkhöz nélkülözhetetlen embereket, ha nyitottak vagyunk mind rájuk, mind a tanításukra. Persze a lélek mindig tudja mire és kire van éppen szüksége. Akinek dolga van velünk, jönni fog, nem tudjuk őt elkerülni. Talán egy szerelem, egy barátság, vagy akár egy olyan csöpp kis emberi lény alakjában, mint ez a pici lány, aki azon a délutánon nekem jutott.