"Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka." (Márai Sándor)

Az alkotás örömét nem lehet kikényszeríteni, és nem lehet sürgetni sem. Ki kell várni az ihletett pillanatot.

Egyes nézetek szerint az ihlet úgy születik, hogy a lélek vágyni kezdi a teremtést: hogy létrehozzon valami újat, valami egyedit, valami belőle fakadót. Az isteni szikra megnyilvánulásai ezek, s ez a szikra mindenkiben ott lakozik.

Az ihlet persze stimulálható: meg tudod idézni, előhívhatod saját magadból. S ha sem bentről, sem kintről nem jön, még mindig érkezhet fentről.

A tapasztalás, a külső ingerek, mind hozzásegítenek ahhoz, hogy az emberben elinduljon valami, ami végül egy egésszé alakul, kiteljesedik, és mondatok formájában a papírra kerül. Ezért mondják az írók, hogy ihletért el kell vegyülni a világban, fület és szemet nyitva tartva járni-kelni, figyelni az embereket, kutatni a lét rezdüléseit.  Mert minden mesél és gyakran egy apró mozzanat is elég, hogy elindítson egy folyamatot, előhívjon belőlünk egy mélyre temetett érzést, egy régen lappangó vágyat, bármit, ami elég energiatöltéssel rendelkezik ahhoz, hogy a felszínre törjön és megmutassa magát.

Egészen másként írok prózát, mint verset. A prózához időnként segítségül hívok néhány kedvenc szerzőt.  Egy kellemes stílus, egy hatásos könyv  belőlem is előhozza az írás igényét. Ha pedig az igény dolgozni kezd, onnét már nincs visszaút: muszáj írnom. Van, hogy csak egy novella születik, ami annak ellenére, hogy egy rövid történet, néha komoly küzdelmek árán nyeri el végleges formáját. Megálmodni, hogy miről is szóljon a történet, számomra ez benne a legnehezebb. Ha rám talál a téma, akkor már szinte biztos, hogy sínen van a dolog.

A regény ugye a legnagyobb falat, de egyben a legizgalmasabb kihívás. Előbb vagy utóbb mindig megérkezik az a felhalmozódott energiakupac, ami nyugtalanná, zizegővé tesz, sorban villantja be a fejemben az ötleteket. Kénytelen vagyok engedni neki. Így jön létre a vázlat. Ha leülök végre a gép elé, megjelenik az első mondat, majd sorra születik a többi, aztán egy ponton önálló életre kell a történet. Írni kezdi magát a könyv. Olyan ez, mint egy nagy kaland. Sejtem, hogy mibe vágok bele, de az egész utat nem ismerem. Vannak nehézségek és felbukkannak izgalmas, nem várt ösvények is. Összességében teljesen kiszámíthatatlan, hogy hogyan is néz ki majd a kész mű. Ez még számomra is meglepetés, és ettől lesz az írás igazán érdekes.

A líra egészen más tészta. A lírához meg kell nyitnom magamban bizonyos csatornákat. A líra ugyanis sokszor jön felülről, ritkábban belülről. Olyan ez, mint amikor az ember hallása hirtelen nagyon élessé válik. Meghall olyan neszezéseket is, melyekről eddig mit sem tudott. Van, hogy az ablakban állva jut eszembe egy mondat, és ha engedek neki, perceken belül megszületik belőle egy kész vers. Egyszerűen csak átfolyik rajtam, és a végeredmény legtöbbször még engem is meglep. Ezért előfordul, hogy a verseimet nem érzem a magaménak. Talán furán hangzik, de mintha valaki más írná, általam megélve az alkotás örömét, létrehozva valami különlegeset. A hirtelen, semmiből induló verseim általában sokkal mélyebbek, tisztábbak, erőteljesebb energiával, mondanivalóval bírnak.

Az ÚGY VOLTÁL JELEN c. dalhoz felhasznált: Nem voltál te ott sehol, Amikor itt voltál c. verseknél ugyanezt éreztem. Hogy egy üzenet jön… sokkal inkább felülről, mint belülről.