A nő nézte magát a tükörben. Kereste a reményvesztettség, a keserűség, a fájdalom mögött rejtőző szeretetet. Belül kereste az érzést, de hiába kutatott, nem találta sehol. Rádöbbent, hogy nincsen már szeretet a szívében.
  A szobába ment, leült a kanapéra, nézte a férfit. Kereste a közöny, a rideg szótlanság mögött rejtőző szeretetet. A férfiban kereste az érzést. Hiába kutatta, nem találta sehol.
  Érezte, hogy égeti a könny, hát lesütötte a szemét. De a könny túlcsordult, kövér, duzzadt cseppé változott, és átpréselte magát a szemhéja alatt. Meglódult, majd végigcsorgott a megereszkedett bőrön, a ráncokban talált magának utat.

  Kinyitotta a szemét. A szőnyeg mintáit fürkészte, felcsippentett egy morzsát a dohányzóasztal alól. Ahogy a szeme követte a mozdulatot, váratlanul megpillantotta: ott rejtőzött az asztal alatt, a szőnyegbe süppedve a szeretet.
  Elmosolyodott, egy szemernyit talán meg is nyugodott. Nincs nagy baj, ez a huncut érzés még nem jutott túl a szobán, gondolta. Még be lehet fogni, és vissza lehet gyömöszölni a szívekbe. Csak azt kell kitalálnia, hogyan kezdjen neki.
  A nő közelebb húzódott a férfihez. A mellkasához dőlt, a vállára hajtotta a fejét. Kivette a kezéből a sörösüveget, reménykedve nézett a szemébe. A férfi csak egy pillantást vetett rá, aztán a tekintete ismét a képernyőre tévedt.
  – Nem hiszem el, hogy már megint kihagyta! – kiáltott fel, ahogy a labda a kapufának csapódott. – Láttad ezt a barmot? – kérdezte megerősítésre várva.
  De a nő szomorúan csóválta a fejét. Ő még mindig az érzést hajszolta. Próbálta a markába fogni és a szívekbe préselni. De az érzés közben kisurrant a résnyire nyitott ajtó alatt. Most már tényleg nincs mit tenni, döbbent rá a nő: a szeretet végérvényesen a világ káoszába veszett.