Csatát vesztve

Szeméből megszökött a vágy,
íriszén halvány közönyt
ringatott a másnap,
gyengéd alázat pihent
vállain.

Törékeny hitem,
hogy mond még szépet is
az a néma száj,
hogy ködfátylat old
tündöklőn a hold,
vagy a másnap reggel
kínál újult ragyogást:
nedves tenyerembe rejtve
reszketett.

Csatát vesztve vágytam új mosolyt.
Torkomba szorult bűntudattal,
erejét vesztetett akarattal,
ábrándok mögé szöktetett
indulattal
a megváltást remegtem,
szánalmas alakját öltve
a törékeny nőnek:
a törekvőnek, majd
elgyengülőnek.

Ám rideg mozdulatlant
hirdetett az ajka,
s búskomor burkába bújva
küzdött homloka mögött
a kétkedés.

Csak a szeme fürkészett mohón:
Hol vesztünk el, mondd?
Mely léptünk hazudtolt meg
ily kegyetlenül s árulón?



Szétszórt akarattal

Mit mondhattam volna
szép szemébe nézve, hogyha kérdez?
Csak álltam előtte szétszórt akarattal,
kívánva kincsét, mit éhes vággyal
vett éppen akkor vissza.
Bocsánatra egyedül ő lehetett méltó,
s bűne őszerinte neki volt a kisebb.
Vétkeimért duplán mért csapást,
s kimondta a végszót:
Az önérzetének járó, gyógyító enyhülést.