Felnőtt játékaink

Mellkasodnak feszülök.
Ölelhetnélek,
de én makacsul tollak magamtól el.
Taszítalak,
míg ujjam nem érint már puha bőrt,
nem érez lassan gördülő izzadságcseppet,
testmeleget, szapora szívverést.
Hogy simulnék,
sejtened sem szabad.
Az ágyad alá bújva
vedlem le nedves kígyóbőrömet.

Hogy lopva nézlek olykor,
nekem még jólesik.
Csak meg ne tudd,
hogy látom még a férfit,
ha titkolod,
hogy látod-e még időnként a nőt!

Hogyan szerethetnélek jól?
Teszem fel a kérdést
egyedül, magamnak.
Miként érintselek?
Kérdezném tőled,
aztán mint gyűrött papírlapot,
szakadt nadrágzsebembe rejtem a szavakat.

Ajkad szóra rándul,
s mégis:
Dacos közönnyel figyeled,
ahogy felnőtt játékaink
szapora iramban irtják,
a sokszor tiport, régi érzéseket.

Reggel

Csak nézlek,
ahogy ásítva mondasz nemet a reggeli kakaóra,
s a pirítós helyett
levágsz egy karéj kenyeret.
Ma sem zavar megkésett vekker,
ami a hálóban eközben visít fel.
Rohanunk kacagva,
s ha némítani nem sikerül,
a vánkos alá dugjuk,
hogy hangját mégis visszafogjuk.

Nézlek,
ahogy a tejhez keserű kávét keversz,
néha cukrot,
és csípős retekkel eszed hozzá
a vajas szeletet.

Nézem
fáradt alig-mozdulataid,
kócos hajadba szaladó pár görbe ujjad,
szemöldöködnek  ívét…
Ismerős pillanat,
ahogy megugrik, felszalad,
mikor sietősen nyomom orrodra
a búcsúpuszit.

Ha olykor láttalak

Éber valótlanság vagy.
Kávészünetek lusta ábrándja,
aknamező.
Kishitűségem látszat-elegye.
Fényvarázs.
Hűs hajnalaimon virrasztó árnyalak.

Ha olykor láttalak,
derengve léptél át határredőt.
Parányi kép volt jelenésed.
Fáradt tekintetű arcodon
ajkad édes ígérete:
végveszély.

Csak néztem kerek ívét,
s gondolataim mélyéről a jelenbe rántott
egy - egy mozdulat:
Ahogyan kezedet emelted önkéntelen érintésre
magadhoz.
Mintha gyengéden búcsút intenél…