A világ, amiben élünk, valahogy sosem tűnik elég jónak. Mind romlottabbnak látjuk, értetlenül figyeljük, hová, milyen irányba tart, s nemegyszer érezzük azt, hogy a vesztébe rohan. Van, aki kimondja, van, aki nem ejt róla szót, mégis mindannyian egy „szép új világ” után vágyakozunk.

De milyen is volna ez a világ? Hiszen nézőpont kérdése mi a jó, mi a normális.
Egyszer azt olvastam valahol, hogy ha valaki egy elmegyógyintézetben születne, és ott élné le az egész életét, számára az a környezet volna a normális, a természetes. Hiszen másmilyet nem ismer, nincs mihez hasonlítania.

Ebből az elméletből kiindulva, ha egy olyan világban élnénk, ahol az embert mesterségesen hozzák létre, kasztokba sorolva kondícionálják, kijelölik számára a járható utat, és kész forgatókönyv szerint éli az életét; nem vágyakoznánk sem a szabadság, sem választási lehetőségek után. Ha minden vágyunkat kielégítenék, senki sem követelne magának ostoba módon egy másik világot, ahol éreznie, félnie kell, ahol nap mint nap problémákat kell megoldania.

1932-ben Aldous Huxley is megálmodott egy új világot.

Aki kézbe veszi Huxley: Szép új világ című regényét, titokzatos ajtó kilincsére teszi a kezét. Mert a világ, ahová belép, egyszerre megdöbbentő, különleges, és rémisztő. Bár az első néhány lépés után talán úgy tűnik, csupán egy merész fantáziával megalkotott jövőbe tettünk kirándulást, de ahogy fogynak a lapok és sokasodnak a lépéseink, rádöbbenünk, hogy amibe belekóstoltunk, az bizony egy szarkasztikus, erősen filozofikus utópia, ami ha akarjuk, ha nem, gondolatokat ébreszt, és nem utolsó sorban, mély mondanivalóval bír.

Huxley zseniálisan rajzolja elénk a tökéletes kontroll alatt tartott, ideális világot. A világot, ahol az embert felszabadítják a boldogtalanság, a betegség, az öregedés, a lelki traumák és kötelékek terhe alól. Arra kondícionálják, hogy ne tápláljon erős érzelmeket, ne alakuljon ki semmiféle lelki kötődése mások iránt. A halált természetessé teszik a számára, így a halálfélelem, mint olyan, ismeretlen fogalom marad. Megszabadítják isteneitől, akik felé - az új világ vezetői szerint -, az ember főleg idős korában, a haláltól való félelem okán fordul. Mivel Huxley világában az öregedés szintén ismeretlen fogalom, istenekre sincs szükség. Ki vonhatná kétségbe, hogy a hatvan év, amit az új világ embere végig egy tökéletes és fiatal testben tölthet el, csodálatos ajándék?

Haxley „szép új világa” megad az embernek mindent, amire vágyik, és elvesz tőle mindent, ami problémát okozhat. Ha mégis elszontyolodna néha, segítségül ott a szómának nevezett tudatmódosító szer, ami kiszínezi a sötét foltokat, kibékít az ellenségekkel, feloldja a szenvedélyeket, megszünteti a lelki szenvedést. S hogy az ember mivel fizet ezért a kényelemért és boldogságért? Nem kevesebbel, mint a saját szabadságával.

Az új világ emberei tökéletesen elégedettek az életükkel. De a mai világ embere, a Vadember, ki váratlanul közéjük csöppen, fellázad ellene. Értelmetlennek és ostobának tartja azt. Elutasítja a kényelmet; ő Istent akar, művészeteket és költészetet, veszélyt, szabadságot, jóságot és bűnt; az új világ vezetője szerint tehát nem mást, mint a boldogtalansághoz való jogot követeli.

Pontosan ezért, lázadása nevetséges és esélytelen. Az új világ embere úgy szórakozik a Vadember, számára értelmetlen cselekedetein, mintha legalábbis egy majmot bámulna, ami vicsorogva ugrál a ketrecében, és almával dobálja közönségét. Visítva kacagnak önmarcangolásán, újra és újra a produkciót követelik.

Ahogy Huxley írja: „Ha az ember másféle, akkor arra kényszerül, hogy egyedül legyen.”

A Vadember pedig rettentően magányos ebben a mindenki más szerint tökéletes, szép új világban.  

Aldous Huxley regénye kérdések hosszú sorát veti fel:
Létezik tökéletes világ?
Van olyan, hogy tökéletes emberi létezés?
Képes az ember létrehozni tökéletesebbet annál, mint amit a természet (egy magasabb szintű intelligencia) megalkotott a számára?
Tisztában van az ember azzal, hogy tulajdonképpen mire is volna szüksége, hogy valójában mitől lenne boldog?
Létezik tökéletes boldogság?
Melyik az ideálisabb: ha kijelölik számára az utat, vagy ha szabad, és ő hozhatja meg saját döntéseit?

Azt gondolom, a válaszokat mindenkinek saját magának, saját magában kell megtalálnia.
Mindenképpen érdemes tenni egy próbát!

A könyvből 1998-ban film  is készült.