Egy délutáni vásárlás során magam elé engedtem egy idős nénit a pénztárnál. Egy darab májkrémet szorongatva toporgott mögöttem, vele ellentétben, az én bevásárlókosaram tele volt. Az a két perc, mialatt a néni kifizette a májkrémet, nekem semmibe se került, ő viszont olyan hálás volt érte, hogy kis híján én jöttem tőle zavarba. Kétségtelen, hogy önzetlenül jót tenni valakivel, felemelő érzés.

Pár nappal később egy hatvanas férfi állt előttem a sorban, a kosarában jó pár ásványvizes palack, semmi más. Hatalmas termet volt, ráadásul vállig érő haja is szokatlanul hatott az ő korában. Hosszú volt és lassan haladt a sor, a férfi pedig egyre többször sandított rám a válla felett. Nem szeretem, ha vizslatnak, ezért egy darabig kerültem a pillantását, végül feladtam. Amikor találkozott a tekintetünk, mint aki csak erre várt, félretolta a bevásárlókocsit és így szólt:

– Álljon be elém nyugodtan, nekem úgyis mindegy, nyugdíjas vagyok, otthon a kutya se vár.

Meglepődtem. Egyrészt a kedves gesztuson, hiszen láthatta, hogy nem két kiflit készülök kifizetni, másrészt azon, amit mondott. Egy pillanatra megdermedtem, zavartan néztem a szemébe:

– Menjen csak, nekem senkim sincs, üres lakásba megyek haza! – biztatott keserű hangon.

Küldtem felé egy hálás mosolyt, megköszöntem a kedvességét és megelőztem. A férfi szavai továbbra is ott kattogtak a fejemben. A keserűség az arcán, a hangsúly, amivel magányát osztotta meg velem, rossz érzést keltett bennem. Úgy tűnt, kísérti az üres lakás csendje, ahol ha enni akar, kénytelen egyedül összedobni a vacsorát, és miközben a zacskós levest vagy a konzerv gulyást kanalazza, legfeljebb a rádió hangja tölti meg némi élettel a konyhát.

Nehéz mit kezdeni mások magányával. Főleg az idegenekével. Az ember szívesen enyhítene rajta, de nincsenek rá eszközei. Szép gesztus lett volna meginvitálni vacsorára, hogy közben jót beszélgessünk és fény derüljön elhagyatottsága okára, de egy idegent a mai világban, józan ember nem enged a lakásába. Legfeljebb megütközünk egy pillanatra a másik őszinteségén, aztán elfordítjuk a fejünket, és beletörődünk önnön tehetetlenségünkbe.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy míg a párban-, vagy családban élők közül sokan a folyton pörgő, keszekusza életükön keseregnek, a világ tele van a férfihoz hasonló, elmagányosodott emberrel, akit senki nem vár haza. Aki legfeljebb egy kutyával enyhítheti a magányt, tévésorozatokat bámulva élheti órákon át valaki más életét, szélsőséges esetben pedig, az alkohollal barátkozhat.

Hirtelen nagyon hálás lettem azért, hogy ma este is van kinek vacsorát főznöm, van kitől megkérdeznem, hogyan telt a napja, van kivel megosztanom az életemet.

Azt hiszem, időnként nagyon jó, ha az embert lesokkolja mások nyomorúsága, ha az arcunkba tolják az élet árnyékos oldalát. A sajátunk máris sokkal naposabbnak tűnik. Sokszor csak ilyenkor kezdjük értékelni azt, ami egyébként teljesen természetes.

Simone Weil francia filozófus-író már egészen fiatalon (mindössze 34 évet élt) tisztában volt egy nagyon fontos dologgal: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”