Margaret Mazzantini könyve minden kétséget kizáróan különleges olvasmány. Nem véletlenül nyerte el 2009-ben a rangos Campellio-díjat. Annyira mély és kitárulkozó, olyan átérezhetően tragikus és sodró, hogy képtelenség letenni. Bár időnként muszáj. Egyszerűen lehetetlen elviselni ilyen mértékű, kínzóan zsibbasztó tragédiát.

Ez a regény a szerelem és a fájdalom könyve.  A mindent elsöprő szerelemé, azé, ami egy pillanat alatt ejt foglyul, és többé nem ereszt. Az élet utolsó leheletéig a magáénak követel.

Gemma túl a harmincon, az esküvőjére készülődve találkozik Diegoval, s találkozásuk végzetes. Az a fajta egymásra találás ez, amire lehetetlen nemet mondani, ami kíméletlenül követeli a folytatást. Szerelmük előtt nem létezik akadály: szenvedélyes, kicsit talán szokatlan és sok szempontból égetően fájdalmas viszony. Hiszen miféle kapcsolat az, ami nem képes életet adni a világnak, nem képes eljuttatni szereplőit a katarzisig, s megteremteni az annyira vágyott közös gyereket? Gemma nem bírja elfogadni az egyre bizonyosabb tényt, hogy sem az élet, sem Diego nem teheti őt anyává. Kétségbeesetten küzd egy gyerekért, mindenáron meg szeretné élni az anyaság csodáját, úgy tűnik, bármit feláldozna érte.

Az ostrom alatt álló Szarajevo pedig ocsmány és rettegett világ. Vérrel áztatott föld, ahol az ember már nem ember többé, csak az orvlövészek játékszere, a túlélést gyakorló, egyik napból a másikba átbukfencező árnyék, aki folyamatosan tudatában van annak, hogy talán élete utolsó perceit számolja a sors. A háború világában a katona sem ember többé, sokkal inkább egy kíméletlen, érzéketlen vadállat, aki nem ismer kegyelmet. Aki testeket gyilkol és lelkeken tapos.

De mindvégig ott vár Róma, a menedék, ahol meg lehet pihenni, ahová haza lehet térni, ahol még élhető az élet. Diego és Gemma mégis visszavágynak a kínoktól hangos, háborúval sújtott Szarajevoba, a barátaikhoz, a városhoz, ami talán a maga kegyetlensége ellenére valóra váltja az álmaikat.

Mazzantini mesterien ábrázolja Gemma és a háború tragédiájának mozzanatait. Főhősnőjét maximálisan lecsupaszítva és megnyitva, tökéletes hozzáértéssel éri el, hogy az olvasó elvesszen a nő lelkének réseiben, s miközben fuldokolva próbál a felszínre evickélni, mindvégig együttérezzen Gemmával. Úsztam ezzel a nővel, néha erőre kapva, máskor a végkimerülés határán bukdácsoltam vele a háború, a reményvesztett kétségbeesés zavaros vizében, és az utolsó pillanatig azt reméltem, hogy célba érünk, s az élet végül megadja Gemmának azt, amiért olyan keményen küzdött: a boldogságot. De az élet ha ad is, súlyos árat követel mindenért.

Mazzantini csodálatosan ír. Minden túlzás nélkül állíthatom, nem olvastam még ilyen gyönyörű nyelvezetű regényt, amiből ennyi érzelem és energia áramolt volna felém, ami ilyen mélyre szippantott volna magába, ami ennyire kifacsarta volna a szívemet.

Ez a könyv egy hosszú és gyötrelmes utazás. Az ember számos, gyakran torz arcát mutatja meg, elgondolkodtat és elborzaszt, s közben kényszerít, hogy megálljunk és elmerengjünk a világ dolgain. Ez a könyv hálát ébreszt benned a sorsod miatt, s megtanít rá, hogy hatalmas hiba ítélkezni mások felett, hiszen soha nem tudhatjuk, mi rejtőzik a felszín alatt. A dolgok sokszor egészen másmilyenek, mint amilyennek az első pillantásra tűnnek.

Olvassátok el! Kihagyhatatlan ez a regény!