Míg szétfolyik a bor

Az álomhatárról rideg kézzel
ránt vissza a hajnal,
s téged idéz az első gondolattal:
régi kedvesként nézek a szemedbe.

Akarlak mohón, s nem egyszer…
Erőtlen türelemmel csallak:
légy ma te a reggel,
s terülj el hanyagul
léha életemben.

Ahogy lustán kilépsz
a délután lomha percei mögül:
várom, hogy az asztalomhoz ülj,
s konyhámba lopózz…
Nem főzünk ma vacsorát.

Simulj kezem alá este,
rejtőzz forró tenyerembe,
s ágyamhoz ha lépsz,
lepedőmre gyűrd az álmot,
a lényedtől teljes világot,
s maradj, míg szétfolyik a bor.