Egyetlen rossz döntés elég, hogy romba dőljön egy család élete. Egyetlen hiba elég, s az ember mindent elveszíthet, amit az életében fontosnak tartott. Mert vannak bűnök, melyek nem nyernek bocsánatot. És vannak emberek, akik képtelenek megbocsátani.

Harry-n a harminchoz közeledve kitör a kapuzárási pánik. Sportkocsit vásárol, s egyfolytában azon kattog, mi mindenre alkalmatlan már ennyi idősen. Végül hoz egy rossz döntést: félrelép egy kolléganőjével. Feleségének ez éppen elég ahhoz, hogy Harry-t faképnél hagyja. A férfi azon kapja magát, hogy egyedül maradt az ötéves fiával, de valójában fogalma nincs, hogyan kellene jó szülőnek lennie.

Harry gyógyíthatatlan romantikus: vakon hisz a szerelem erejében és a történtek ellenére a házasságban is. Mindent megtenne azért, hogy helyrehozza a dolgokat, mert szent meggyőződése, hogy a fiának – és általában minden gyereknek – az a legjobb, ha családban, két szülővel körülvéve nő fel.

Tony Parsons mélyrehatóan boncolgatja a szülő-gyerek kapcsolatot, többféle nézőpontból rávilágítva az ok-okozati tényezőkre. Harry-t egyszerre mutatja meg apaként, aki bármire képes volna fia boldogsága érdekében; és fiúként, aki még harmincévesen is, nap mint nap megvívja szüleivel külső-belső harcait. A regény számomra legszebb és érzelmileg legerőteljesebb része Harry és édesapja viszonya. Parsons kitárja előttünk a kaput, és nagyon mélyre enged az érzelmek sűrűjébe, ahonnan szinte lehetetlen száraz szemmel kikeveredni. Szólok előre, szükség lesz a papír zsebkendőkre!

Nagyon szerettem ezt a könyvet. Ritkán esik meg velem, hogy képtelen vagyok szabadulni egy író sorainak fogságából, ezúttal ez történt.

S hogy szülőként mennyit tanulhatunk ebből a regényből? Azt gondolom, ez teljes mértékben egyénfüggő. Abban viszont biztos vagyok, hogy erőteljes gondolatébresztő hatással bír. Miközben olvasod, a saját mozidban is peregni kezdenek életed filmkockái, megkérdőjeleződik néhány döntés. Azon se csodálkozz, ha váratlanul kétségbe vonod szülői mivoltod hitelességét!

Kezdő és gyakorló szülőknek egyaránt ajánlott ez a kötet: egyikünk sem született mindentudó kisokossal a kezében, s a gyereknevelést bizony csakis a gyakorlatban lehet elsajátítani, bizonyítványt pedig csak tizenegynéhány év múlva kapunk. Senkinek se legyenek kétségei: kamaszodó csemeténk maradéktalanul a képünkbe kiabálja majd, mit kellett volna másként csinálnunk. Miután elolvastuk Parsons regényét, talán nagyobb eséllyel pályázhatunk a legklasszabb szülő díjra.

Férfi írt könyvet a férfiakról, szerencsére nem csak férfiaknak. Nőként olvasva ugyanis igazi kiváltság ez a kötet, leginkább persze az író nagyvonalúsága miatt, hogy segít mélyre hatolni a férfiak lelkivilágában, s alaposan szétnézni odalent. Nem tudom, a szerzőnek volt-e hasonló célkitűzése olvasóival kapcsolatban, de esélyes, hogy az utolsó oldal után másként nézel majd a párodra, fiadra, az öcsédre, esetleg az apádra.

De térjünk is vissza az erősebbik nemre, ugyanis ha nekünk nőknek kiváltság ez a regény, akkor a férfiaknak egy felbecsülhetetlen ajándék, egy tuti kézikönyv, ami akár a „Férfiként szeretni” alcímet is viselhetné. Édesapáknak egyenesen kötelező olvasmány, de kortól függetlenül minden férfinak melegen ajánlott. Már most tudom, hogy eljön majd az idő, amikor a fiam kezébe adom útmutatónak, hogy okosabb döntéseket hozzon, és méltósággal engedjen el barátot, társat és szülőt, ha megkívánja az élet.

Mert, ahogy Parsons írja: „szeretni annyi, mint tudni elengedni.”

Nem túlzás kijelenteni, hogy az író ezzel a regénnyel szeretni tanít. Férfit és nőt egyaránt.