„Nem a te hibád, ha megmondod az igazat. Az igazsággal van a baj.”

Ez a regény a családról szól. Egy olyan családról, mely eldobott-, és egy másikról, mely visszafogadott egy kiskamaszt. Ez a regény a magányról, a félelemről, és a reményről szól. A szeretetről, mely úgy tűnik, nincs jelen, mégis megvillan időnként a szavak és tettek mögött. Van, hogy pofonba, duzzogásba, némaságba csomagolják, máskor ágymatrac rejti, egy nyaklánc, vagy egy kéz, mely megpihen a lapocka alatt. Néha nehéz felismerni. A legtöbbször pedig kevésnek bizonyul.

Tizenhárom éves a lány, amikor egy bőrönddel és egy táskára való cipővel becsenget egy idegen lakásba. Nem sejti mi várja odabent, kik között él majd ezután. Csak annyi biztos, hogy a két ember, aki eddig nevelte, és akit szüleinek hitt, visszaküldték az igazi családjához. A faluban pedig azonnal ráragad a csúfnév: ő lesz a „visszaadott lány”.

Hogy is lehet tizenhárom évesen feldolgozni, hogy aki mindent megadott, egy napon már nem tart rád igényt? Hogy vége az imádott balettóráknak, az úszásnak, a saját szoba luxusának, a biztonságos életnek? Helyette egy sokgyerekes család marad, ahol nem mindenki lát szívesen, ahol egészen más szabályok érvényesek, nyomor és nélkülözés uralkodik, és rendszeresen ki kell venned a részed a házimunkából.

A lány, akinek soha nem tudjuk meg a nevét, kétségbeesetten keresi a helyét ebben az új környezetben. Sokáig nem akarják meghallani kérdéseit, így az okokat illetően csak sejtései vannak: az anyja bizonyára súlyos beteg, ezért nem tudja őt tovább nevelni. Abban reménykedik, hogy mindez ideiglenes, az anyja meggyógyul és újra magához veszi. De a nehezen kiharcolt igazság végül nem hoz feloldozást.

Az írónő erős jellemként ábrázolja főhősét, aki tűr, alkalmazkodik, próbál beilleszkedni, akinek egyetlen fegyvere éles esze, s aki hamar felismeri, hogy a nyomorból a tanulás jelenti az egyetlen kiutat. Bár becsapottnak, megalázottnak érzi magát, igyekszik talpon maradni, és csak ritkán lázad az új élete ellen. Csodáltam a benne lakozó erőt és hálás voltam talpraesett húgának, aki támasza és szövetségese lesz. Adriana erőteljesen ragaszkodik a nővéréhez, ugyanakkor a megmentőjét látja a visszaadott lányban, kinek segítségével talán ő is kiszabadulhat a nyomorból.

Ez a városban, jómódban nevelkedett lány olyannyira nem illik bele új környezetébe, annyira más, hogy bátyja testi vonzódást érez iránta, ami úgy tűnik, kölcsönös.

„Nem fogtuk fel, hogy testvérek vagyunk, és nem is nagyon hittük el.”

Az új családban a szülők képtelenek kimutatni az érzelmeiket, nem simítanak, nem ölelnek, de könnyen eljár a kezük. Csak a tragédia, a gyermeke elvesztése feletti fájdalom képes megtörni a kemény, rideg anyát. Ennél a jelenetnél értjük meg, milyen mély érzések dolgoznak benne valójában.

Sokáig úgy véltem, a nevelőanyát is csupán a bűntudat gyötri, ezért támogatja és követi figyelemmel továbbra is a lány sorsát. A könyv utolsó jelenetei viszont elgondolkodtattak: lehetséges volna, hogy nem is tehet ennél többet? Hogy felelőtlen viselkedése végül olyan élethelyzetbe sodorta, ahol már nem maradt választása?

Donatella Di Pietrantonio regénye leplezetlen őszinteséggel mutatja meg, milyen romboló hatással bír, ha egy gyerek nem kapja meg a kellő szeretetet, a családi biztonságot, ha azt érzi, senkinek sem kell, sehová sem tartozik. Mélyreható, kíméletlen írás, mely erőteljes hatást gyakorol az olvasóra.

A regény folytatása olasz nyelven már megjelent. Bízom benne, hogy hamarosan a magyar fordítás is elérhetővé válik.