A késztetés voltál a jóra,
válasz egy hívó szóra,
agyonhajszolt,
szabadon hagyott idő.
Vakon vágyott,
lázadó indulat voltál…
Megérdemelt kegyelem,
ábrándos éveim alól
a kibúvó,
mi úgy illan el,
mint egy gondolat,
amely csak ígér,
de nem kínál sokat.

Fakó lett a nyár,
ragyogni felejtett a nap,
amikor hangod
a tegnapba szakadt,
s a csend mélyén
rám talált a félelem.
Az elhagyás-elvesztés
baljós árnyékai
festettek ábrákat a falra.
Szertefoszlott ábránd lettél,
ablakon a halvány ujjlenyomat…
Ennyi maradt tenyeredből,
melyben egykor,
vigyázva tartottad arcomat.

Távolba révedő
ismerős alak vagy,
fiókom mélyén az emlék,
ritmustól fosztott tánc,
aprószemcsés létezés,
fehér por a lábam alatt:
a megalkuvás hamvai.

Az élet rácsain át figyellek:
nem léphetek hozzád közelebb.
Fátylába burkolt
képzeleted vagyok,
nevenincs látomás,
képzavar egy történetben,
gyenge mentség a szerelemre.
S te nem tehetsz kedvemre,
nem bújhatsz ölembe,
nem nézhetsz szemembe:
Hiszen csak
képmása vagyok a nőnek,
a simulni vágyó,
lágyan gyöngyözőnek.