Nehéz a Felvidéken magyarnak lenni? - Szomolai Tibor: Fevidéki SAGA

Egy regény a magyarokról, magyaroknak

copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_copy_of_instagram-bejegyzes_nevtelen_terv_masolata_masolata_masolata_kopia_kopia.jpg

Egy könyvkedvelő ismerősöm ajánlotta a regényt. „Ezt okvetlenül el kell olvasnod”– nyomta a kezembe a kötetet. Kicsit sem bántam meg, hogy hallgattam rá, hálás vagyok neki az élményért, mert Szomolai Tibor könyvét valóban érdemes elolvasni. Felvidéki magyarként mindenképp, az anyaországban élők számára pedig kötelező olvasmánnyá tenném. Hogy miért? Mert nagyon kevesen vannak tisztában azzal, hogy az első és a második világháború idején és következtében mi zajlott a Felvidéken, s hogy a reszlovakizáció legkeményebb időszakában, megalázva és kisemmizve, mennyire nehéz is volt magyarnak maradni.

A régi öregek nem szívesen beszéltek róla. Az én életemből is kimaradtak ezek a történetek. Aki átélte, mélyen hallgatott, lassan pedig már nincs, aki meséljen. Elvitték az emlékeiket, a megaláztatásukat a sírba.

A könyv egy nagyon hosszú történelmi korszakot foglal magába. A XX. század végétől egészen napjainkig kísérhetjük végig egy felvidéki nagycsalád sorsának alakulását. Angyal Mária dinasztiájának történetét olvasva bizony sokszor elszorult a szívem, hiszen tisztában voltam vele, hogy mindez valóság. Az író hitelesesen és őszintén számol be az akkori eseményekről. Bár a könyvben rengeteg az információ a történelem alakulásáról, a politikai helyzetről, nem csupán száraz tényeket közöl. Nagyon okosan, egy család sorsán keresztül mutatja be az eseményeket, s ezzel a regényt érdekessé és élvezhetővé teszi.

Kétség nem férhet hozzá, Szomolai Tibor hiánypótló könyvet adott a kezünkbe. Szükség van rá, hogy ismerjük a múltunkat, méghozzá a maga valójában. Aki felvidéki létére végigolvassa a történetet, azt gondolom, még inkább megbecsüli majd a nemzeti hovatartozását. Mert igenis hálásnak kell lennünk az őseinknek azért, hogy ilyen keményen kitartottak a magyarságuk mellett, s hogy ezzel lehetővé tették azt, hogy mi is magyarnak vallhassuk magunkat.

 „Nehéz a Felvidéken magyarnak lenni?” – kérdezi az író, s azt gondolom, a regény végére ez nem marad többé eldöntendő kérdés. A kis híján hatszáz oldalnyi  kötet egyértelmű választ ad.

Ha engem kérdezel, én sem nyilatkozhatok másként. Igen, nehéz. Szlovákiai magyarként ezt nyugodt szívvel állíthatom. Bár a legkeményebb időszakban még kósza gondolat sem voltam, azért a kilencvenes években és a kétezres évek elején a mi korosztályunknak is jutott a nacionalista megnyilvánulásokból. Talán elég csak annyit említenem, hogy a Malina Hedvig ügy előtti időszakban voltam Nyitrán egyetemista. Bár abban az időben is sok volt a magyar diák, s érthető módon összetartottunk, akadtak kisebb-nagyobb incidensek. Bizony, mi is meggondoltuk, hogy mikor, milyen környezetben szólalunk meg az anyanyelvünkön, s azt is tudtuk, hogy az indexünkben feltüntetett magyar nemzetiségünknek is lesznek következményei. Nem egy olyan alkalomra emlékszem, mikor egy teli előadóteremben tett az előadó tanár nacionalista megjegyzést. A fogadtatás változó volt. Volt, hogy néma csend telepedett a helyiségre, máskor kitört a röhögés, mi pedig szemlesütve zsugorodtunk nagyon apróra a padokban. Az időnként terítékre kerülő alternatív iskola témája is sokáig ott lebegett a fejünk felett, négyévente pedig, a választások előtt, felerősödik bennünk a szorongás: vajon melyik párt kerül majd hatalomra, s milyen következménye lesz ennek ránk nézve?

Semmi kétség, ha nem lett volna ekkora a politikai uszítás, nem utálnánk mi egymást ennyire. Az intelligens rétegek a mai napig jól megférnek egymás mellett. Én is ismerek olyan szlovákokat, akiket nem érdekelt, magyar vagyok-e, ugyanúgy nyújtottak segítő kezet, mikor rászorultam, mint egy szlovák esetében tették volna. Van, akire nem hatnak a hamis szavak, és nem a nemzetisége alapján ítél meg másokat. De sajnos ők vannak kevesebben.

Borbély Alexandra színésznő, Az elviszlek magammal c. műsorban azt nyilatkozta D. Tóth Krisztának, hogy igazából mindkét országban otthon van, mégsem érzi, hogy bárhová is tartozna. Szlovákiában a magyarsága miatt büntetik, Magyarországon pedig soha nem fogják teljes értékű magyarnak tekinteni. Ahogy hallgattam, az dübörgött bennem: végre! Végre valaki ki merte mondani azt, amit mindig is éreztem: hogy valójában sehová sem tartozunk, senkinek sem kellünk.

Szomolai Tibor regényét minden magyarnak el kellene olvasnia, hogy többé ne kelljen azt hallgatnunk magyarországi kirándulásaink alkalmával, hogy „megjöttek a csehek”, akikhez aztán végképp semmi közünk; vagy hogy ne csodálkozzon el egy magyarországi honfitársunk, ha magyarul szólalunk meg, s ne az legyen a második kérdése: „Szlovák létedre, hogyhogy ilyen jól beszéled a magyart?” Könyörgöm! Magyar az anyanyelvem, magyar a nemzetiségem! Bizton állíthatom, mindannyiunk szíve megdobban, ha az anyaországba lépünk, ezért örülnénk, ha megértenétek végre: egy felvidéki magyar ember számára nincs annál nagyobb sértés, mit ha „leszlovákozzák”!

Ajánlom tehát minden magát magyarnak vallónak függetlenül attól, a világ mely részére sodorta az élet. Ha érdekel a történelem, ha végre tisztán szeretnél látni, ha elmosolyodsz egy felvidéki akcentust hallva, vedd a kezedbe ezt a regényt. Biztos vagyok benne, hogy csalódást fog okozni! De csakis pozitív értelemben!

És még egy gondolat így a végére. Mostanában sok vita folyik arról, milyen kötelezőket kellene olvastatni a mai diákokkal. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy A felvidéki saga c. regény hivatalosan soha nem kerül fel majd a listára, mint ajánlott irodalmat talán minden középiskolában meg lehetne említeni!