Örültem Vámos Miklós új könyvének, szeretem az írásait. S még jobban megörültem a  fiatalos, lendületes, humoros stílusnak: úgy tűnt, a lehető legjobbkor vettem le a polcról, pont erre volt szükségem. A témaválasztás is nagyon tetszett, de éppen emiatt, talán túl nagy elvárásokkal kezdtem neki az olvasásnak.

A két szálon futó cselekmény egy 1938-ban épült bérház múltját és jelenét tárja elénk. A jelenben négy fiatal, két hölgy és két fiatalember életének történései kapcsolódnak az épülethez; a múltbéli szál pedig az 1944-es történelmi események, a zsidóüldözés idejére nyúlik vissza: a ház valós és képzeletbeli lakóinak drámáját követhetjük nyomon.

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy egy újabb csodás olvasmányélménnyel gazdagodjak.

A múltban játszódó szál alaposan kidolgozott, érezhetően sokkal több munkát adott az írónak, mint a fiatalok története. Minden kétséget kizáróan komoly kutatómunkát igényelt, s talán pont emiatt, sokkal többet nyújtott és jóval érdekesebb volt a számomra. A mai szál viszont alulmaradt: mintha egy könyvön belül két regényt olvastam volna.

Linda, a külföldről érkező francia nő, kit egy fiatal grafikuslány, Juli fogad be pár napra, továbbá Juli legjobb barátnőjének exe, Dani és annak barátja, Ákos alkotják a mostban játszódó szál karaktereit; a köztük bontakozó, egyre bonyolultabb és problémásabb szerelmi szálak, valamint múltjuk terhei, feldolgozatlan traumái és veszteségei táplálják magát a cselekményt.

Egy másik generációról írni mindig rizikós, hiszen ahhoz, hogy hiteles karakterek szülessenek, nagyon jól kell ismerni az adott korosztályt. A Dunapest esetében számomra ez okozta a problémát: Juli beszédstílusa inkább egy butácska tinire emlékeztetett mintsem egy mai, laza, de érezhetően iskolázott fiatal nőre, Linda karaktere unszimpatikus és kicsit sem hiteles. Idegesítő volt a döntésképtelensége Ákossal kapcsolatban: egy negyvenes nő azt gondolom, jóval tudatosabban éli az életét, beleértve a szerelmit is. Házasságának történetét is jó néhány ponton megkérdőjeleztem.

A jelenben játszódó szál cselekményét kevésnek éreztem, a könyv végéig vártam a katarzist, hogy valami több, valami érdekesebb rajzolódik ki a sztoriból, s mivel ez nem történt meg, erőteljes hiányérzetem maradt.

Mindezek ellenére nem állíthatom, hogy untam volna a könyvet, sőt! Szerettem olvasni, de azt hiszem, ennek az író könnyed, szórakoztató stílusa, s a múltbéli szál kidolgozottsága volt a legfőbb oka. Félreértés ne essék, senkit sem áll szándékomban lebeszélni erről a regényről, csak azért, mert nem tudott teljesen levenni a lábamról. Ha egy kellemes, könnyen olvasható könyvre vágytok, minden esély megvan rá, hogy szeretni fogjátok ezt a regényt.