Amikor néhány ismerősömnek feltettem ezt a kérdést, a legtöbben azonnal rávágták, hogy manapság senki sem olvas. Nem értettem egyet a véleményükkel, úgy döntöttem, teszek egy próbát és létrehozok egy Facebook csoportot Felvidéki Olvasóklub néven. A tagok száma néhány hónapon belül meglepően gyors növekedésnek indult, a közösség egyre jobban működött: megindultak a tapasztalatcserék, izgalmas olvasmányokra hívtuk fel egymás figyelmét. Kezdtem azt remélni, jó úton haladok végső, merész célom felé, hogy a klubot kiemeljem a virtuális világból és klubtalálkozókat szervezzek.

Fél évvel később sort is kerítettünk az első eseményre, Molnár Kantner Évát, egy meseterápiával foglalkozó szakembert hívtam meg vendégnek, a találkozó témájának pedig a mesék világát választottuk.

Akkoriban még a Dunaszerdahelyi Csallóközi Könyvtár adott helyett a klubdélutánnak, amit nem kis izgalommal vártunk. Az egyre növekvő Facebook csoport semmire sem volt garancia. Jóval egyszerűbb a kanapén ülve nyomkodni a mobilt, bepötyögni néhány hozzászólást, egyetlen szóval regisztrálni egy könyvért folytatott játékba, vagy pár perc alatt végigolvasni egy érdekesnek tűnő posztot, mint felöltözni, kimozdulni az otthon kényelméből, hogy személyesen, hús-vér emberekkel beszélgessünk az irodalomról. Bár egy könyvklub célja pont az, hogy tapasztalatokat cseréljünk irodalomról, könyvekről, sajnos elszoktunk és félünk a személyes véleménycserétől.

Az első alkalom különlegesnek ígérkezett. Nem titok, sosem csináltam még ilyet. Nem ültem ki emberek elé és irányítottam egy másfél órás beszélgetést úgy, hogy lehetőleg senkiben se ragadjon benne a szó, folyamatos legyen a beszélgetés, s hogy kellemes élményt okozzunk mindazoknak, akik megtiszteltek a bizalmukkal. Tény, hogy a gimiben még újságírónak készültem, aztán mégsem váltam azzá (amit ma már cseppet sem bánok), de ismerősebb az érzés, hogy én vagyok az, akit kérdeznek (főleg mióta két regényem is megjelent). Sosem volt gondom a kommunikációval - bár időnként rám tör a vágy, hogy elvonuljak a világ elől -, alapjában szeretem az embereket és a kellemes beszélgetéseket.

Amikor azt kérdezték tőlem, hogy mennyien leszünk, a városi tv-nek vajon érdemes-e kifáradnia, hogy egy rövid anyagot készítsen a találkozóról, az kb. olyan volt, mintha azt kérdezték volna, hull-e majd hó a téli szünidő alatt.

Az első könyvbemutatóm megtanított pár dologra: aki bejelöli a Facebook-on, hogy érdekli őt az esemény, még egyáltalán nem biztos, hogy meg is jelenik, viszont attól sem kell gyomorgörcsöt kapni, ha az esemény előtt pár órával érkezik néhány „sajnos nem tudok menni, közbejött valami” üzenet. Ettől még simán lehet teltház.

Csaknem húszan gyűltünk össze, ami elsőre kifejezetten szép eredmény. Ment minden, mint a karikacsapás! Beszélgettünk, nevettünk, érveltünk, tapasztalatokat cseréltünk, remekül éreztük magunkat. Észrevétlenül repült el a másfél óra, én pedig elkezdhettem azon gondolkodni, mikor jöjjön a következő.

Azóta jó pár találkozón vagyunk túl. Voltak családias összejöveteleink, máskor meglepően sokan gyűltünk össze. Mára már a „kemény mag” is kialakult, az a pár ember, aki szinte minden alkalommal megtisztel a jelenlétével. Hálás vagyok érte. Hálás vagyok értetek! Hálás vagyok azért az 1200 emberért, aki csatlakozott a Felvidéki Olvasóklub FB csoportunkhoz. Hálás vagyok azért, hogy a címben feltett kérdésre egyértelmű, igenlő választ kaptam. Nekünk, felvidéki könyvmolyoknak is kell egy olvasóklub, egy olvasni szerető közösség. És kellenek a személyes találkozók is, mert egy tea, kávé mellett, klassz társaságban, remek beszélgetések és - azt hiszem leírhatom -, fontos emberi kapcsolatok, barátságok születhetnek.

 Az élet most kedvezőtlenül keveri a lapokat, rég nem találkoztunk. De hiszem, hogy lesz ez még másként, amikor ismét közös asztalhoz ülhetünk. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem már nagyon hiányoznak a régi életünk csodás klubdélutánjai.

Az elmúlt hónapokban sokat változott a világ, mi magunk is megváltoztunk. Tudjuk, hogy semmi sem lehet már ugyanolyan, mint régen. De egy valami biztosan nem változott: az emberi léleknek most talán még inkább szüksége van szellemi táplálékra. Egy jó könyv erre tökéletes lehetőséget jelent. Egy remek olvasmányélmény pedig alapot adhat egy jó kis beszélgetéshez, töltekezéshez.

Olvassatok sokat! És tudjátok: olyat is, ami megmarad. Ne csak olyat, ami átfolyik. :)