Gyerekként szerettem a meséket. A magyar népmesék voltak a kedvenceim, mert mondanivalóval bírtak. Igaz, kellett hozzá bizonyos kor, hogy megértsem a tanítást, amit magukban hordoznak. Hiszen a népmesék valójában nem is a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek szólnak.

Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy bárkiben is megfogalmazódik egyszer a gondolat, hogy a mesék által segítsen kicsiket és nagyokat abban, hogy megértsék lelkiviláguk rejtett mélységeit. Pedig ez a módszer hihetetlen dolgokra képes!

Dunaszerdahelyen Molnár Kantner Évi pszichológus alkalmaz meseterápiát, egyaránt vezet gyermek és felnőtt csoportokat. Amikor szembesültem a lehetőséggel, nem igazán tudtam eldönteni, mire is számíthatok. A meséket az ember automatikusan a kicsikhez köti, ugyan mit tudnak kihozni egy felnőtt emberből? Mindenesetre kíváncsivá tett a dolog, ezért úgy döntöttem, kipróbálom.

A pénteki csoport szűkösre sikeredett, ketten az utolsó pillanatban visszaléptek, így végül Évivel együtt mindössze négyen maradtunk. Mindig izgalmas, milyen emberekkel hoz össze a sors egy ilyen esemény kapcsán. A két óra alatt kialakul egy bizalmi viszony, hiszen magadról beszélsz, magadba nyúlsz, magadat teszed ki teljesen idegen emberek elé. Kicsit sem lepődtem meg, mikor a két harmincas hölgyről, akik utánam érkeztek, kiderült, hogy így vagy úgy, de mindketten nyitottak a spirituális dolgok felé. Na, nem mintha a meseterápiának bármi köze volna a spiritualitáshoz! Vagy mégis?

Csillagjegyeik alapján mindkét társam oroszlán, ami azért is érdekes, mert míg az egyikük a belépése pillanatától uralta a helyiséget, a másik hölgy hűvös visszafogottsággal vett részt a történésekben, magáról keveset árult el, szinte az utolsó félóráig zárkózott maradt. Józan bikaságomban ültem köztük, kívülről őket figyeltem, belülről meg saját magamat, miközben igyekeztem félrerakni a csillagjegyemre jellemző földhözragadtságot, próbáltam minden és mindenki felé nyitottá válni. Hiszen azért jöttem, hogy megtapasztaljak valami újat, valami új által saját magamat, na meg egy rövid, ám annál bizalmibb kapcsolódást néhány idegen emberrel.

Évi röviden bemutatta a módszert, elmagyarázta, hogy a csoportfoglalkozás, melyre jelentkeztünk, kifejezetten nők számára kialakított terápia, mely a női lét korszakain vezet végig, minden alkalommal egy másik időszakot körüljárva ismerkednek a hölgyek a mesék és az önkifejezés (rajz, kollázs, egyéb kézimunka) segítségével saját magukkal.

Ezután arra kért bennünket, beszéljünk kicsit a szüleinkhez való viszonyunkról. Ez azért volt fontos, mert a mese mondanivalója, amit később ellazult állapotban meghallgattunk, szintén ehhez a témakörhöz kapcsolódott. Miután felolvasta a mesét, arra kért bennünket, ragadjunk meg egyetlen képet a történetből, amit a legélesebben láttunk magunk előtt miközben a mesét hallgattuk, és rajzoljuk le azt. A rajzolás nagyon jó mókának bizonyult, mivel mindhárman alapiskolás szinten ragadtunk ebben a művészeti ágban, így eleinte zavartan kuncogva kezdtünk neki az alkotásnak. Miután elkészültek a rajzok, kielemeztük azokat. Addigra már mindenki oldott állapotba került, vidám volt a hangulat, őszintén, gátlások nélkül meséltük el, mit látunk a képeken, s igazoltuk vissza, vagy cáfoltunk rá saját alkotásunk üzenetére.

Ami számomra a legmegdöbbentőbb volt, hogy mindhárom rajz tökéletesen visszaadta azokat a dolgokat, melyeket előzőleg a szüleinkkel való kapcsolatunkról meséltünk el.

A lélek tehát nem hazudik. Ha feltétel nélkül megnyitjuk magunkat, felszínre kerülhetnek a legrejtettebb, legőrzöttebb dolgaink, melyek segíthetnek megérteni önmagunkat, viselkedésünket, gátlásainkat, problémáinkat.

Én nagyon jól éreztem magam ez alatt a két óra alatt, ismét gazdagabb lettem egy csodás tapasztalattal, kicsit közelebb kerültem magamhoz, és bár csupán néhány óra erejéig, de megismertem néhány érdekes embert, akiknek élete és sorsa - az a kis részlet, amit átengedtek magukból -, nekem is tanított valami hasznosat.

Szívből ajánlom ezt a módszert minden hölgytársamnak, aki az önismeret útjára szeretne lépni.