„Én sosem gyűlöltem az embereket. Ők gyűlöltek engem. Ők nevettek ki engem. Ők hagytak el engem. Ők zaklattak engem. Ők támadtak meg engem. És igen, megtanultam nélkülük élni. Nélküled. A mama nélkül! Mindenki nélkül.”

Évekig nem engedtem közel ezt a regényt, bár nem volt rá okom, hogy nemet mondjak rá. Csupa jót hallottam róla, mégsem éreztem ellenállhatatlan késztetést, hogy elolvassam. Pedig Delia Owens regénye csodálatos. Sokan azzal támadják, hogy nem hiteles, hogy Kya története több ponton is elvérzik. Engem elvarázsolt. Hagytam sodorni magam, engedtem, hogy a lenyűgöző lápi világ átitasson, napokra beköltöztem Kya viskójába, csónakjába, tengerpartjára. Ott ültem, amikor a sirályokat etette, vele voltam, amikor anyagot gyűjtött, a rajzait és a feljegyzéseit készítette. Féltettem, mikor kicsi gyerekként magára hagyták, izgatottan figyeltem, ahogy megéli az első szerelmet, és együtt sírtam vele, mikor becsapták és megalázták. Nagyon szeretem a természetet, így rettentően élveztem, hogy Delia Owens regényében ennyire közel kerülhettem hozzá.

Kya egy ötgyermekes családban nevelkedik a lápvidéken, egy szerető anya és egy iszákos, agresszív apa legkisebb gyermekeként. Az apa rendszeresen bántalmazza a családot, így először Kya anyja, majd nagyobb testvérei is elhagyják a viskót, hogy valahol másutt kezdjenek új életet. A hatéves kislány egyedül marad az apjával, majd tízévesen, mikor apjának is nyoma vész, önellátásra kényszerül. Kagylókat gyűjt, amit Jumpin segítségével tud értékesíteni, s az értük kapott pénzből próbál megélni. Sokáig a fekete házaspár, Mabel és Jumpin az egyedüliek, akik kérdezősködés nélkül, önzetlen szeretettel igyekeznek támogatni a kislányt. Kya mindössze egyetlen napot tölt az iskolában, ahol kinevetik és kiközösítik, így tizennégy éves koráig nem ismeri a betűket. Első szerelme, Tate tanítja meg olvasni, könyvekkel látja el, Kya pedig élvezettel falja azokat, gyorsan és hatékonyan sajátítja el az új ismereteket.  

Az írónő két szálon szövi a már önmagában is izgalmasnak ígérkező történetet. Míg az egyiken a Lápi Lány fejlődését, növekedését és boldogulását követjük nyomon, a másik szálon Chase Andrews haláláról olvasunk, akinek holtestére két gyerek talál rá, az öreg, elhagyatott tűztoronynál. A seriff gyilkosságot sejt az első pillantásra balesetnek tűnő szerencsétlenség mögött. Így lesz ez a történet egyszerre csodálatos fejlődésregény és fordulatos krimi.

Delia Owens fokozatosan bontakoztatja a történet, hogy aztán egy ponton végre összeérjenek a szálak, s egy tárgyalóteremben találjuk magunkat, ahol Kya ül a vádlottak padján, akit Chase meggyilkolásával vádolnak.

De mi köze ennek a két embernek egymáshoz, van-e bármiféle indítéka Kyának egy ilyen szörnyűség elkövetésére, és tud-e a vád felmutatni elegendő bizonyítékot arra, ami igazolná, hogy Chase halála nem csak egy véletlen baleset volt?

Az író hiteles karaktert alkotott Kya személyében. A visszahúzódó, félénk lány, aki mindennél jobban vágyik rá, hogy tartozhasson valakihez, szívet szorongatóan próbál  felülemelkedni a magányon, reménykedik, hogy végre elfogadják annak, aki. A közeli kisvárosban csak Lápi Lányként emlegetett gyermek, szép és okos fiatal felnőtté válik, aki a természetben érzi otthon magát, de ugyanúgy vágyik a szeretetre, gyengédségre, mint bárki más. Magától értetődő módon bizalmatlan, nehezen nyílik meg mások felé, s minden csalódás csak még inkább megerősíti hitében, hogy jobban jár, ha senkinek sem adja oda a szívét.

Az író végigvezet bennünket Kya gyerek- és kamaszkorán, látjuk őt fiatal felnőttként, a lápvidék életét tanulmányozó, elismert természetkutatóként és íróként. Az olvasónak persze jogában áll megkérdőjelezni, hogy lehetséges-e, hogy Kya szinte önerőből ilyen hatalmas fejlődésen menjen keresztül, de azt gondolom, sokkal jobban járunk, ha ezúttal a szívünkre hallgatunk az eszünk helyett, és „csak” élvezzük ezt a regényt, még ha néhol irreálisnak tűnik is. Persze, a való életben nagy eséllyel azonnal lecsapott volna a gyámhatóság, esetleg a magára hagyott gyereket megöli a vadon, vagy a városi ficsúrok áldozatául esik.

De ha mindezt elengedjük, s csak hagyjuk elvarázsolni magunkat Owens lenyűgöző képeivel, egy magával ragadó történetnek lehetünk élvezői, amely olyan olvasmányélménnyel gazdagít, amit igazán kár volna kihagyni.

Nálam tagadhatatlanul kedvenc lett ez a kötet.