A szerelem megmagyarázhatatlan, vakmerő dolgokra sarkall. Az őrületbe kerget, bűnbe visz, elveszi az ember eszét. Ha nem szorítjuk korlátok közé, ha nem fékezzük elvekkel és a józanész eszközeivel, könnyen bajba sodorhat. Javier Marías regénye, a Beleszerelmesedések többek között erre is felhívja a figyelmet.

María harmincas nő, egy könyvkiadó szerkesztője. Kedvenc kávézójában rendszeresen megjelenik egy vidám, jómódú házaspár: a nő harmincas, a férfi az ötvenes éveiben járhat. Egy napon a férfit meggyilkolják. María pedig megszólítja az özvegyet...

Azt gondolhatnánk, egy izgalmas, fordulatos krimi bontakozik ki majd a történetből, de az író nem a cselekményre helyezi a hangsúlyt. Sokkal inkább a történések hátterében húzódó motivációkat  fejtegeti, miközben a halál, a szerelem, a bűn és a megbocsátás témakörét járja körül. A „Bölcs Ifjú Hölgy”- ahogy az özvegy nevezi Maríat -, nem csak meséli a történetet, de saját meglátásait, gyanakvásait, elképzeléseit is megosztja az olvasóval. Az író ezáltal arra késztet bennünket, hogy együtt gondolkodjunk vele, hogy ne csak olvassuk írását, de alaposan fontolóra is vegyük szavait. Ettől talán szájbarágósnak, túlírtnak, agyonfilozofáltnak tűnhet a könyv, és joggal érezhetjük azt, hogy időnként belefáradunk a hosszas elmélkedésekbe.

Aki viszont szívesen tűnődik az ember természetén és motivációin, a lét oly lényeges dolgain, mint a szerelem vagy a halál, annak kifejezett csemege lehet ez a regény. Javier Marías szépen ír, okosan elmélkedik, miközben rávilágít a szerelem sokszínűségére, a vágy erejére, az emberi érzelmek sötét oldalára. Ha megadjuk magunkat sokatmondó sorainak, az irányítása alá vonja képzeletünket: segít (kényszerít?), hogy akként gondolkodjuk dolgokról, ahogyan ő maga teszi, s ahogy eddig talán még sohasem tettük. Sokszor igazat adunk neki, máskor heves vitába szállnánk vele, de képtelenek leszünk közömbösek maradni.

Marías stílusa különleges. Bár a könyv végére kiderül, miért is kellett Miguelnek meghalnia, az író csupán eszköznek használja a gyilkosságot: miközben lassan bontakoztatja a cselekményt, arról filozofál, hogyan hat az emberre a halál, meddig van létjogosultsága a gyásznak, mikor kezd elhomályosulni az elvesztett személy arca, s tűnik csak egy álomszerű mesének az együtt eltöltött idő. Úgy vélekedik, senkinek sincs joga kilépni a halál árnyékából, senki sem „támadhat fel”, hogy felkavarja az élők életét, hogy problémát okozzon az itt maradottaknak, akik közben lezárták a múltat és továbbléptek. Rámutat, mennyire törékeny az emberélet, s hogy milyen jelentéktelen maga az ember, hiszen egy napon mindenki a feledés homályába veszik. Az idő lemorzsolja rólunk az egykor fontos szeretteinket, még néhai életünk szereleme is csak egy elsuhanó gondolatra jut elvétve az eszünkbe.

Tetszett, hogy a könyv végén kétségek közt hagyott az író, engedte, hogy magam válasszam ki a saját igazságomat, azt a befejezést, amit elfogadhatónak tartok.

A Beleszerelmesedések (bár a cím könnyen sugallhat ilyesmit), nem egy szórakoztató lektűr. Aki könnyed kikapcsolódás céljából veszi kézbe, csalódni fog. Ehhez a könyvhöz idő kell és nyugalom, magány, vagy esti csend.

Egészen biztosan leveszem még a polcról ezt a regényt. Nem valószínű, hogy az első oldaltól az utolsóig újraolvasom majd, de egy-egy részletében szívesen alámerülök.